Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: ,,Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!'' János akkor odafordult hozzá: ,,Mit viszel a kezedben, fiam?'' ,,Egy íjat.'' ,,És mit művelsz vele?'' -- hangzott az újabb kérdés. ,,Madarakra és vadakra vadászom vele!'' -- mondta a tanítvány. ,,Hogyan csinálod?'' -- kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: ,,Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.''
forrás: https://archiv.katolikus.hu/szentek/szent245.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése