Seattle törzsfőnök beszéde

 Az ég, mely a szánalom könnyeit ontotta népem felett megszámolhatatlan századokon át, s amely öröknek és változatlannak mutatkozik előttünk, megváltozhat. Ma derűs. Holnap talán fellegek borítják majd. Az én szavaim, akár a csillagok, sohasem változnak meg. Amit Seattle mond, arra a washingtoni Nagy Főnök éppúgy számíthat, mint a nap vagy az évszakok körforgására. A Fehér Főnök azt mondja, hogy a washingtoni Nagy Főnök barátságát és jókívánságait küldi nekünk. Ez kedves tőle, mert mi tudjuk, hogy neki nincs nagy szüksége viszonzásképp a mi barátságunkra. Sokan vannak az ő népének fiai. Mint a fű, amely a mérhetetlen prériket borítja. Az én népem fiai kevesen vannak. A vihar seperte síkság szétszórtan álló fáihoz hasonlatosak. A nagy, s mint hiszem, jó Fehér Főnök üzeni, hogy meg kívánja vásárolni a földünket, de hagy belőle nekünk is elegendőt, hogy kényelmesen élhessünk. Ez valóban jogosnak látszik, sőt nagylelkűnek, minthogy a vörösbőrű embernek nincsenek többé jogai, amit tiszteletben kéne tartania, és ajánlata talán bölcs is, hiszen nincs többé szükségünk nagy területre.
    Volt idő, mikor népünk elborította a földet, amint a szél fodrozta tenger hullámai borítják a gyöngyökkel rakott tengerfeneket, de ez az idő régen elmúlt a törzsek dicsőségével együtt, s csak szomorú emlékük maradt meg. Nem időzöm ennél, s nem bánkódom korai hanyatlásunk felett, sápadtarcú testvéreimnek sem vetem szemére, hogy siettették, mivel mi szintén hibásak lehetünk benne némiképp.
    A fiatalság heves. Mikor ifjaink feldühödnek valamely valódi vagy képzelt sérelem felett, s arcukat fekete festékkel rútítják el, az azt jelenti, hogy az ő szívük is fekete; gyakran kegyetlenek és könyörtelenek, s véneink és idős asszonyaink nem képesek visszatartani őket. Így volt ez mindig. Így volt akkor is, mikor a fehér ember elkezdte őseinket nyugatra szorítani. De reménykedjünk, hogy az ellenségeskedés soha nem tér közénk vissza. Mindent elveszíthetnénk, és semmit sem nyerhetnénk. A bosszú nyereség a fiatalok szemében, akár saját életük árán is, de az idősek, akik otthon maradnak háború idején, s az anyák, akik elveszíthetik fiaikat, jobban tudják ezt.
    Washingtoni jó atyánk – gondolom, ő most már, mióta György király észak felé tolta ki (birodalma) határait, éppúgy a mi atyánk is, mint a tiétek –, a mi nagy és jó atyánk, mondom, szavát adja nekünk, hogy ha azt tesszük, amit ő kíván, segíteni fog bennünket. Az ő derék harcosainak ereje védőfalat jelent majd nekünk, s az ő csodálatos hadihajói megtöltik majd kikötőinket, így a mi régi ellenségeink a távoli észak felé – a haidák és csimsianok – megszűnnek rémíteni asszonyainkat, gyermekeinket és véneinket. Akkor valóban atyánk lesz ő, s mi a gyermekei.
    De lehet-e így valaha is? A ti Istenetek nem a mi Istenünk! A ti Istenetek szereti a ti népeteket, és gyűlöl minket! Szeretetteljesen fonja erős, védelmező karját a sápadtarcú köré, és kézen fogva vezeti őt, mint apa a kicsiny gyermekét. De Ő elhagyta vörösbőrű gyermekeit, ha valóban az Övéi. A mi Istenünk, a Nagy Szellem, úgy tűnik, szintén elhagyott bennünket. Istenetek a ti népeteket minden nappal erősebbé teszi. Hamarosan megtöltik az egész földet. A mi népünk tovább apad, mint a gyorsan levonuló ár, és soha többé nem tér vissza. A fehér emberek Istene képtelen szeretni a mi népünket, máskülönben megoltalmazná őket. Árváknak tűnnek, akik sehonnan sem várhatnak segítséget. Hogyan lehetnénk hát testvérek? Istenetek hogyan válhatna a mi Istenünkké, hogyan támaszthatná fel jólétünket, s ébreszthetné fel álmainkat a visszatérő nagyságról? Ha van közös mennyei Atyánk, úgy elfogult sápadtarcú gyermekei iránt. Mi sosem láttuk őt. Nektek jogokat adott, de vörösbőrű gyermekeihez nem volt szava, akiknek sokasága egykor úgy töltötte be e hatalmas földrészt, ahogyan a csillagok töltik be az égboltot. Nem, mi két különböző fajta vagyunk, külön ősökkel és külön sorssal. Kevés a közös bennünk.
    Őseink hamvai szentek nekünk, s nyugvóhelyük megszentelt terület. Ti azonban elvándoroltok őseitek sírjától, s láthatóan bánkódás nélkül. A ti vallásotokat Istenetek vasujjával írta kőtáblákra, hogy el ne felejtsétek. A vörösbőrű ember sohasem lenne képes felfogni vagy megjegyezni ezt. A mi vallásunk őseink hagyománya – véneink álmai, amelyeket a Nagy Szellemtől kaptak az éj ünnepélyes óráiban, valamint törzsfőink látomásai, és ez a vallás népünk szívébe van írva. A ti halottaitok megszűnnek szeretni benneteket és a földet, amelyen megszülettek, mihelyt elhagyják sírboltjaik kapuját, s a csillagokon is túlra vándorolnak. Hamarosan megfeledkeznek mindenről, és soha vissza nem térnek. A mi halottaink soha meg nem feledkeznek e gyönyörű világról, amely a létezéshez adatott nekik. Továbbra is szeretik zöldellő lankáit, sustorgó folyóit, fenséges hegyeit, rejtett völgyeit, zölddel szegett tavait és öbleit, gyöngéd szeretettel vágyódnak a magányos szívű élők után, s gyakran visszatérnek látogatóba a boldog vadászmezőkről, irányítani, vigasztalni és felvidítani őket. Nem élhet együtt a nappal és az éj. A vörösbőrű ember mindig meghátrált a fehér ember elől, miként a hajnali köd hátrál meg a reggeli nap elől. Mindamellett ajánlatotok tisztességesnek látszik, s azt hiszem, népünk el fogja fogadni, és visszavonul a rezervátumba, amit javasoltok nekünk. Külön élünk majd, békében, mert úgy látszik, a Nagy Fehér Főnök szavaival a természet szól népemhez, a sűrű sötétségen túlról.
    Keveset számít, hol töltjük el napjaink maradékát. Nem sok van hátra belőlük. Az indiánok éje sötétnek ígérkezik. A reménynek egyetlen csillaga sem fénylik a láthatárán. Bús hangú szelek keseregnek a távolban. Zord végzet ül a vörösbőrű ember ösvényén, s bárhová fordul, könyörtelen üldözőjének közeledő lépteit fogja hallani, és felkészül közönyösen fogadni végzetét, miként a sebzett szarvastehén teszi a vadász közeledő lépteinek hallatán.
    Még néhány hónap, még néhány tél, s e hatalmas sokaság utódaiból, akik valaha e tágas vidéken vándoroltak, vagy éltek boldog otthonaikban a Nagy Szellem által segítve, senki nem marad gyászolni a nép sírja felett, amely egykor erősebb és reményteljesebb volt nálatok. De miért is keseregjek népem korai pusztulásán? Törzs törzset, nép népet követ, mint a tenger hullámai. A természet rendje ez, s a sajnálkozás hasztalan. A ti romlásotok ideje talán távoli, de biztosan eljő; még a fehér ember, akivel Isten úgy sétál és beszélget, mint barát a barátjával, még számára sincs felmentés a közös végzet alól. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk.
    Megfontoljuk ajánlatotokat, s ha döntöttünk, tudatjuk veletek. De ha elfogadjuk, itt és most feltételként szabom, hogy jogunk legyen bármikor zaklatás nélkül látogatni őseink, barátaink és gyermekeink sírját. E föld minden darabja szent az én népem szemében. Minden hegyoldalt, minden völgyet, minden síkságot és ligetet valamely szomorú vagy boldog esemény szentelt meg, rég letűnt időkben. Még a kövek is, amelyek némának és halottnak látszanak, amint a nap tikkasztó tüzében a csöndes part mentében száradnak, az én népem fiainak életéhez fűződő izgalmas események emlékétől borzonganak, és maga a por, amelyen most állsz, szerelmesebben felel az ő lépteik hangjára, mint a tiétekre, mert ez a föld a mi őseink vérével teljes, és a mi mezítelen lábunk érzékeli együttérző érintését. A mi eltávozott harcosaink, szerető anyáink, boldog, vidám szívű leányaink, s még a kisgyermekek is, akik csak rövid ideig éltek és örvendeztek itt, szeretni fogják ezt a komor magányt, és esténként köszöntik a homályos, visszatérő szellemeket. És amikor az utolsó vörösbőrű ember is elpusztult, s az én törzsem emlékezete regévé vált a fehér emberek között, ezek a partok nyüzsögni fognak az én népem láthatatlan halottaitól, és mikor gyermekeitek gyermekei egyedül hiszik magukat a mezőn, a boltban, az üzletben, az országúton vagy az úttalan erdő csöndjében, nem lesznek egyedül. Nincs magánynak szentelt hely a föld kerekén. Éjszaka, mikor városaitok és falvaitok utcái csöndesek, s ti elhagyatottaknak hiszitek őket, azok telve lesznek a visszatérők tömegeivel, akik egykor megtöltötték őket, és még mindig szeretik ezt a gyönyörűséges földet. A fehér ember sosem lesz egyedül. Legyen hát igazságos és bánjék jóindulatúan népemmel, mert a halottak nem erőtlenek.

forrás: http://www.naputonline.hu/naput-kiadvanyok-arhiv/naput_2003/2003_07/083.htm