... mivel az volt az egyetlen gondom – és most is az, hogy ha már oly sok az Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tőlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Ő sohasem hagyja el azokat, akik Érte mindent elhagynak. Mivel pedig társnőim olyan jók voltak, amilyeneknek leghőbb vágyaimban képzeltem őket: arra számítottam, hogy az ő erényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd s hogy így sikerül valami keveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. Hiszen annyira szorongatják Őt azok, akikkel akkora jót tett, hogy szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét.
Ó én Üdvözítőm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények?
Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a szenvedés, amit érettük elviseltél?!
Igazán, én jó Uram, nem tesz nagy dolgot az, aki ilyen körülmények között elhagyja a világot. Ha az emberek oly kevésbe vesznek Téged, vajon mit várhatunk tőlük mi? Vagy talán arra számítsunk, hogy minket majd többre becsülnek? Talán mi nagyobb szolgálatot tettünk nekik s ezen az alapon várhatjuk el, hogy jóbarátaink maradjanak? Micsoda félszeg gondolkodás volna ez! Mit reménykedjünk mi ilyenekben! Mi, akiket az Úr jósága kimentett abból a dögvészes ragályból? Mert hiszen azok már az ördög karmai közt vannak! Kezük munkája keserves büntetést szerzett számukra, s élvezeteikkel az örök tüzet érdemelték meg. Hát csak rajta, csinálják! Habár az is igaz, hogy a szívem vérzik annyi lélek vesztének láttára! S ha legalább nem kellene azt látnom, hogy napról-napra többen vesznek el!
Ó, Krisztusban kedves nővéreim, könyörögjetek velem együtt az Úrhoz ezért a kegyelemért!
Mert hiszen ezért hozott itt össze benneteket; ez a ti hivatástok; ez kell, hogy legfőbb érdeketek.
Avilai Szent Teréz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése