A kolostor közepén állt egy ajtó. Nem vezetett sehová, nem volt fala, nem volt szobája, és kulcslyukat sem lehetett találni rajta.
Mégis, minden reggel hosszú sorban álltak előtte a keresők, tanítványok és véletlenül arra tévedt postások.
– Mikor nyílik ki? – kérdezte az egyik tanítvány.
– Ha megérted – mondta a mester, és eltűnt az ajtó mögött, pedig ott sem volt.
A tanítvány évekig kémlelte az ajtót. Körbetapogatta, kopogtatta, megpróbálta berúgni, majd udvariasan becsöngetett.
Semmi.
Egyszer egy bolond vándor ért a kolostorhoz. Ránézett az ajtóra, és nevetni kezdett.
– Mi olyan vicces? – kérdezte a tanítvány.
– Csak az, hogy az ajtó mindvégig nyitva volt.
– Nem igaz! – háborodott fel a tanítvány. – Hiszen ott van!
– Igen – bólintott a vándor. – De mi van, ha az ajtó csak egy hely, amin átmész, miközben nem mozdulsz?
A tanítvány annyira elgondolkodott, hogy elfelejtette, mit keres.
A következő pillanatban már a másik oldalon állt.
Csak azt nem tudta, melyik oldalon.
Tanítás és elmélkedés
Az ajtó mindig nyitva van, mert sohasem volt bezárva.
Aki átlép rajta, az mindig ugyanoda érkezik: önmagához.
Gyakorlati koan
Hol van az ajtó, ha nincs kint és nincs bent?
És ki az, aki keres?
Forrás: Sage Cohan: A sehova sem vezető KAPkapuU. Zen koanok a keresés illúziójáról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése