Egy alkalommal, midőn a
szentáldozáshoz járultam, lelki szemeimmel láttam, - de tisztábban, mint
ahogy a testiekkel észlelhettem volna - két ördögöt, rendkívül utálatos
alakban, akik, úgy vettem észre, a szarvaikkal fogták körül annak a
szerencsétlen papnak a torkát. Ugyanakkor láttam az én jó Uramat, abban
az Ő felséges alakjában, amelyről beszéltem, az ostya színében, amelyet
azok a bűnös kezek nyújtottak felém; mert hiszen világos, hogy azok
voltak s én megértettem, hogy az a lélek halálos bűn állapotában van.
Milyen rettenetes dolog volt az, én jó Uram, látni ezt a Te szépségedet
olyan utálatos alakok környezetében! Remegve és félve álltak ezek az
ördögök a színed előtt, s úgy láttam, hogy szívesen elmenekültek volna,
ha Te elengeded őket. Annyira meg voltam zavarodva, hogy most sem tudom,
miképpen tudtam megáldozni. Nagy félelem szállt meg, s úgy
gondolkoztam, ez a látomás aligha van Istentől, mert Ő Szent Felsége még
sem engedhetné meg, hogy én lássam annak a léleknek szomorú állapotát.
Azonban az Úr maga mondta nekem, hogy imádkozzam az illetőért, s hogy
azért engedte meg nekem ezt a betekintést, mert azt akarta, hadd lássam,
mekkora az ereje a megszentelő szavaknak; s hogy akármilyen elvetemült
legyen is a pap, aki azokat kimondja, az Úr mégis lejön a színek alá; s
hadd lássam az ő végtelen jóságát abban, hogy ellenségének kezeibe adja
magát; szóval, hogy mindezt üdvös dolog tudni nekem is, meg másoknak is.
Azt is megértettem belőle, mennyivel inkább kötelesek a papok jók
lenni, mint akárki más; s hogy mily rettenetes dolog az, ha valaki ezt a
legméltóságosabb Oltáriszentséget méltatlanul veszi magához; s hogy
mennyire rabszolgája az ördögnek az a lélek, amely halálos bűn
állapotában van. Mindez nagy lelki hasznomra volt, s alaposan
megérttette velem azt, hogy mivel tartozom Istennek. Áldott legyen érte
mindörökké!
Teréz önéletrajzából. 38. fejezet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése