Azonban hadd oktassalak még arról, hogy miként kell az embernek a saját lelkétől megszabadulnia. Ha az ember a kezdet kezdetén észreveszi, hogy testből és lélekből álló teremtmény, s hogy a test halandó, a lélek viszont örök szellem, akkor búcsút vesz a testétől és annak minden állati érzékiségétől, a lélekhez ragaszkodik, s testet aláveti a léleknek. Minden tevékenysége befelé irányul, egyetlen törekvése a földöntúli Lélek, s az, hogy miként tudja azt elérni, felfogni, s lelkét ezzel a Lélekkel egyesíteni. Az ilyen embereket nevezzük lelki, szent embereknek. Hogyha ebben egy ember a legmélyéig megragadtatik, hosszú időn át gyakorolja magát benne, s azután a minden lét fölött lebegő Lélek előtte játszadozik, s mégis kicsúszik az utána kapó kezéből; akkor a teremtett lélek lassan belátja saját tehetetlenségét, önmagától lesüllyed lelkének a legmélyére, s ott átadja magát az örök, isteni erőnek; önmagától hozzá fordul, s megveti saját létét a legmagasabb lét mérhetetlensége láttán. S ezzel az elmerüléssel Istenben valamiképpen eljut a lélek addig, hogy feledje és elveszítse önmagát. Ebben az értelemben mondta Pál: »Élek, de már nem én élek.« Krisztus pedig azt mondta: »Boldogok a lélekben szegények.« Tehát a lélek lényegileg megmarad és mégis elvész önös létének hordozójaként.''
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése