A következő részletek egy 2. századi hitvédőtől (apologéta), Antiochia 6. püspökétől maradtak ránk. (A 3 kötetes munka hiánytalanul elolvasható a Vanyó László által szerkesztett Ókeresztény írók könyvsorozat VIII. kötetéből.)
Első könyv
Részletek
[…]
2.
Ám ha ezt mondod: „Mutasd meg nekem Istenedet!”, én a következőképp felelek: „Mutasd meg nekem az emberedet, s én is megmutatom Istenemet”. Mutasd csak be, lelked szeme lát-e, szíved füle hall-e! Mert miképp a szemükre látó emberek figyelni tudják a földi élet eseménysorát, s rögtön megkülönböztetik a fényt és homályt, fehéret és feketét, formátlant és szépet, meg ami harmonikusan összeillik, s ami harmónia híján aránytalan, ami bő és kurta; s hasonlóképpen a hallást illetően a magas, mély és kellemes hangokat: nos ugyanígy juthat a szívnek füle és léleknek szeme oda, hogy szemlélje Istent. Abban az esetben pillantják meg Istent, kik képesek látására, ha nyitva tartják lelki szemüket. A szeme ugyanis mindenkinek megvan: csak némelyeké homályba merült, s ezért nem pillantja meg a napfényt. Abból, hogy a vakok nem látnak, aligha következik az, hogy nem ragyog a napfény: hiszen a vakoknak önmagukat, tudniillik saját szemüket kell okolniuk ezért.
Ember, a te lelked szemét is elborítja bűneid és gonosz tetteid homálya. Akár a ragyogó fémtükör, ily tisztának kell lennie az emberi léleknek. Ha a tükröt rozsda borítja, az emberi arcot lehetetlen meglátni a tükörben: épp így ha az emberben bűn rejlik, az efféle ember nem láthatja meg Istent. […] Így hát számodra is mindent homály borít: akárcsak mikor a szemet hályog lepi be, mely lehetetlenné teszi a napfényre tekintést. Ember, reád is így borul az istentelenség sötétje, s ezért nem láthatod Istent.
3.
Azt mondod nekem: „Te, aki látod, mutasd be Isten ábrázatát!” Halljad hát, ember: az Isten ábrázata kimondhatatlan és kifejezhetetlen, a testnek szemével nem látható. Mert dicsőségére nézve határtalan, a nagysága felfoghatatlan, fönsége el nem gondolható, ereje mérhetetlen, bölcsessége hasonlíthatatlan, jósága utánozhatatlan, s jótékonysága elmondhatatlan.
Ha fénynek hívom őt, teremtményéről beszélek; ha Igének hívom, az elvét nevezem meg, ha értelemnek hívom, gondolkodásáról beszélek, ha pedig léleknek, akkor leheletéről. Amennyiben bölcsességnek hívom, ivadékáról beszélek; ha viszont erőnek, akkor uralmáról; ha hatalomnak, akkor tevékenységéről, ha gondviselésnek, akkor a jóságáról, ha királyságnak, akkor dicsőségéről. Ha úrnak hívom, bírónak tartom; ha bírónak hívom, igazságosnak tartom, ha atyának nevezem, mindennek tartom Őt; ha pedig tűznek hívom, haragját említem meg.
[…]
5.
Amint az emberben a lélek nem tapintható meg, hiszen láthatatlan az emberek számára, ám a testek mozgása által mégis fölismerhető; hasonlóképp Isten sem látható emberi szemmel, gondviselése és művei alapján mégis megpillantható és elképzelhető.
Mikor valamelyikünk tengerjáró hajót lát a legénységével part felé tartani, nyilvánvalóan úgy véli, van benne kormányos, ki vezeti azt: ekképp kell hát elgondolni Istennek, a mindenség kormányzójának létét is, noha testi szemekkel nem látható, éppen határtalansága miatt.
Mikor még a napra, a picinyke égitestre sem tekinthet az ember, rettenetes hősége és ereje miatt, mennyivel kevésbé nézhet rá halandó ember Isten kimondhatatlan dicsőségére!
Amint a gránátalmának a beburkoló héjon belül számos külön fiókja van, hártyával elválasztva egymástól, s így sok-sok mag helyezkedik el benne: úgy az egész teremtést is körülveszi Isten szelleme, s ezt a beburkoló szellemet a teremtéssel együtt Isten keze fogja körül. Miképp tehát a héjon belül elhelyezkedő mag nem láthatja a burkolaton kívül levő dolgokat, mivel belül van; úgy az egész teremtéssel együtt Isten kezétől körülvett ember sem szemlélheti Istent.
De ezenkívül hinni szoktak az emberek például földi királyuknak létezésében, még ha nem is látja őt mindenki: mert törvényei, rendeletei, hivatalnokai, katonasága és szobrai fölismerhetővé teszik. Hát akkor éppen Istent nem vagy hajlandó fölismerni […] megnyilvánulásaiból?
Első könyv
Részletek
[…]
2.
Ám ha ezt mondod: „Mutasd meg nekem Istenedet!”, én a következőképp felelek: „Mutasd meg nekem az emberedet, s én is megmutatom Istenemet”. Mutasd csak be, lelked szeme lát-e, szíved füle hall-e! Mert miképp a szemükre látó emberek figyelni tudják a földi élet eseménysorát, s rögtön megkülönböztetik a fényt és homályt, fehéret és feketét, formátlant és szépet, meg ami harmonikusan összeillik, s ami harmónia híján aránytalan, ami bő és kurta; s hasonlóképpen a hallást illetően a magas, mély és kellemes hangokat: nos ugyanígy juthat a szívnek füle és léleknek szeme oda, hogy szemlélje Istent. Abban az esetben pillantják meg Istent, kik képesek látására, ha nyitva tartják lelki szemüket. A szeme ugyanis mindenkinek megvan: csak némelyeké homályba merült, s ezért nem pillantja meg a napfényt. Abból, hogy a vakok nem látnak, aligha következik az, hogy nem ragyog a napfény: hiszen a vakoknak önmagukat, tudniillik saját szemüket kell okolniuk ezért.
Ember, a te lelked szemét is elborítja bűneid és gonosz tetteid homálya. Akár a ragyogó fémtükör, ily tisztának kell lennie az emberi léleknek. Ha a tükröt rozsda borítja, az emberi arcot lehetetlen meglátni a tükörben: épp így ha az emberben bűn rejlik, az efféle ember nem láthatja meg Istent. […] Így hát számodra is mindent homály borít: akárcsak mikor a szemet hályog lepi be, mely lehetetlenné teszi a napfényre tekintést. Ember, reád is így borul az istentelenség sötétje, s ezért nem láthatod Istent.
3.
Azt mondod nekem: „Te, aki látod, mutasd be Isten ábrázatát!” Halljad hát, ember: az Isten ábrázata kimondhatatlan és kifejezhetetlen, a testnek szemével nem látható. Mert dicsőségére nézve határtalan, a nagysága felfoghatatlan, fönsége el nem gondolható, ereje mérhetetlen, bölcsessége hasonlíthatatlan, jósága utánozhatatlan, s jótékonysága elmondhatatlan.
Ha fénynek hívom őt, teremtményéről beszélek; ha Igének hívom, az elvét nevezem meg, ha értelemnek hívom, gondolkodásáról beszélek, ha pedig léleknek, akkor leheletéről. Amennyiben bölcsességnek hívom, ivadékáról beszélek; ha viszont erőnek, akkor uralmáról; ha hatalomnak, akkor tevékenységéről, ha gondviselésnek, akkor a jóságáról, ha királyságnak, akkor dicsőségéről. Ha úrnak hívom, bírónak tartom; ha bírónak hívom, igazságosnak tartom, ha atyának nevezem, mindennek tartom Őt; ha pedig tűznek hívom, haragját említem meg.
[…]
5.
Amint az emberben a lélek nem tapintható meg, hiszen láthatatlan az emberek számára, ám a testek mozgása által mégis fölismerhető; hasonlóképp Isten sem látható emberi szemmel, gondviselése és művei alapján mégis megpillantható és elképzelhető.
Mikor valamelyikünk tengerjáró hajót lát a legénységével part felé tartani, nyilvánvalóan úgy véli, van benne kormányos, ki vezeti azt: ekképp kell hát elgondolni Istennek, a mindenség kormányzójának létét is, noha testi szemekkel nem látható, éppen határtalansága miatt.
Mikor még a napra, a picinyke égitestre sem tekinthet az ember, rettenetes hősége és ereje miatt, mennyivel kevésbé nézhet rá halandó ember Isten kimondhatatlan dicsőségére!
Amint a gránátalmának a beburkoló héjon belül számos külön fiókja van, hártyával elválasztva egymástól, s így sok-sok mag helyezkedik el benne: úgy az egész teremtést is körülveszi Isten szelleme, s ezt a beburkoló szellemet a teremtéssel együtt Isten keze fogja körül. Miképp tehát a héjon belül elhelyezkedő mag nem láthatja a burkolaton kívül levő dolgokat, mivel belül van; úgy az egész teremtéssel együtt Isten kezétől körülvett ember sem szemlélheti Istent.
De ezenkívül hinni szoktak az emberek például földi királyuknak létezésében, még ha nem is látja őt mindenki: mert törvényei, rendeletei, hivatalnokai, katonasága és szobrai fölismerhetővé teszik. Hát akkor éppen Istent nem vagy hajlandó fölismerni […] megnyilvánulásaiból?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése