Pio atya mindenek előtt az ima embere volt. Napjának, de gyakran éjszakájának legnagyobb részét is az imádságnak szánta. „A könyvekben keressük Istent, de az imában találjuk meg” – mondogatta gyakran. Ő maga is meglepő körülmények között tanulta meg az imában való kitartást. „Amikor gyerek voltam, elmentem apámmal egy templomba – emlékszik vissza. – Amíg ott ültünk, váratlanul belépett egy szegény asszony, karján tartva béna gyermekét. Előrement a templom oltárképéhez és teljes hangerővel ordítani kezdett: »És most? Jó ez így? Özvegy vagyok, nincs mit ennem, ráadásul itt van ez a beteg gyerek is. Te jól érzed magad – szitkozódott –, gondtalanul ülsz odafent az égben, míg én idelent elveszek. Elegem van belőle! Vagy meggyógyítod ezt a gyereket, vagy vedd magadhoz!« Az emberek elhűltek ijedtükben, sokan a fejüket csóválták felháborodásukban. »Megőrült« – suttogták maguk között. Ekkor a béna gyermek, akit az anyja az oltárra helyezett, elkezdett mozgolódni. Ott tanultam meg imádkozni.”
Forrás: http://www.magyarkurir.hu/node/48724
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése