A tökéletesség útja
„A természetfölötti imádságban magának az Úrnak van gondja ezekre a dolgokra s nem bízza ôket ránk. Annyira szereti a lelkünket, hogy legalább arra az idôre, amíg vele társalog, kiemeli azok közül a dolgok közül, amelyek árthatnának neki s odaveszi egészen maga mellé; s egy pillanat alatt több igazságot közöl vele s világosabb fogalmat ád neki arról, hogy minden egyes dolognak mily értéke van, mint amilyent csak évek hosszú sora alatt szerezhetett volna a rendes úton, amelyen a látásunk nem tiszta, mert vakítja a por, amit gyaloglás közben verünk fel. Itt az Úr egyszerre a végállomáshoz juttatott bennünket, anélkül, hogy észrevettük volna. ... Ó én jó Uram, mily boldog volna az az ember, aki úgy belemerülne ebbe az élô vízbe, hogy életét vesztené benne! Azt hiszitek talán, hogy ez lehetetlenség? Sôt ellenkezőleg, Isten szerelme és az utána való vágy annyira megnövekedhetik, hogy az emberi természet nem bírja tovább s tényleg akadtak egyesek, akik ebbe belehaltak. Én ismerek egyet, aki belehalt volna, ha Isten nem sietett volna segítségére. Oly bőségben áradt reá ez az élő víz, hogy majdnem kiszakította lelkét, midôn elragadtatásokba ejtette. Azt mondom, hogy „majdnem” kiragadta lelkét, mert az elragadtatásban azután megnyugszik. Úgy látszik, hogy a lélek, miután a földiek iránti utálattól szinte megfulladt, Istenben újra életre kel s Ô Szent Felsége képessé teszi olyasminek élvezetére, ami megfosztaná életétôl, ha teljesen eszméleténél volna.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése