Mindenszentekre és Halottak napjára
Prohászka Ottokár
Új elmélkedések
A túlvilág tornácában
66. A túlvilág hangulata
c) Halottak napján ... Egy más miliőbe vezetnek át, hol a lelkit s a szellemit nem kell vitatni, hanem inkább megérezni s átélni. A mi halottjaink az igazi élők, s mi az ő életükben résztveszünk. Ez este ezek az igazi élők a mi miliőnk, ők vesznek körül s általuk kapcsolódunk az Istenhez. Azért áll a másvilág ma oly közel hozzám; oly közel áll, mint amily közel állanak azok, akiket szeretek s akiknek szeretetét a halál nem vette el tőlem. Azért is, ha ma este elmerengek s lelki szemeimmel abba a végtelen távlatba nézek, melynek neve ,,más'' világ, ez ismeretlen s mégis engem vonzó s engem váró világban ők az én fényeskedő, bíztató gyertyalángjaim.
Minden lélek, akit szeretek, hitem egy-egy gyertyavilága a végtelenben; kicsiny, de arra, hogy intsen felém s vezessen engem, elég. Mindegyik biztosít, hogy én is odavaló vagyok, s bíztat, hogy éljek az élet esti árnyaiban is a hit világosságából s győzzem le a világ törpeségét saját öntudatom fölényével.
67. Halottak estéje
November elsejének estéje titokzatos, rejtelmes est! Világosságot nem gyújtok, hanem szobámból kinézek az éjbe, a novemberi ködbe, mintha valaki után kinéznék, aki elment ugyan, de voltaképp nem hagyott el egészen. Elment a más világba, de érzem, hogy a kötelékek, melyek hozzá fűztek, nem szakadtak el, s hogy neki köze van hozzám s nekem hozzá. Mondják, hogy meghalt. Igaz, meghalt; de én élőnek nézem; élettel s érzéssel keretezem emlékét; sírja ugyan bezárult, de a szívem sebe, melyet távozása szakított, az nyitva maradt, s abba van beírva a neve, bele van rajzolva a képe; s ha a testét meg nem menthettem, de a lelkét azt bírom, az nem halt meg, az él. S ma este különösen érzem ezt; érzem, hogy kötelékeim el nem szakadtak; hogy emlékeim el nem fakultak; hogy szeretetem el nem hamvadt; sőt érzem, hogy épp ma este közel van hozzám, jár körülöttem, intünk egymásnak, megértjük egymást s cseppet sem félek tőle, sőt ellenkezőleg, örülök neki. –
- Ó szentek közössége, mily természetes, édes hit vagy te, s milyen jól ismered a szívünket, mikor így sorba fölvonulsz emlékeiddel, ünnepeiddel, s köztük ezzel az esttel; szent est ez is.
b) S tényleg látok is sok fényes sávot a novemberi éjben; az est páráin elömlik a temetők világossága, mert ma ez a sötét hely egészen világos; az élő s szerető emlékezet világosságot gyújtott a sírhantokon, jeléül annak a világosságnak, melyet a hit gyújt szíveinkben, mely vezet éjben is, sírok közt is, mely mondja: csak gyere, ne félj; ez mind élet, ez nem halál. Ezek a világoskodó sírok ma este szent helyekké lesznek s a kereszténység zarándoklatot jár hozzájuk. Templom is, temető is szent helyek; a templom a Krisztus teste miatt, a temető e test tagjai miatt; a templom az örök élet kenyere miatt, a temető az itt lappangó örök élet miatt; a templom a föltámadt Úr miatt, a temető a napját váró föltámadás miatt. Én is ide tartok, s mikor ide megyek, nem is koporsókhoz, hanem az ,,örök kapukhoz'' zarándoklok, s úgy rémlik nekem, mintha ezek az örök kapuk ma megnyílnának, s hosszú sorban jönnének ki rajtuk a lelkek, az enyémek is.
c) Én is letérdelek sírjaim mellett; szent helyen térdelek. Nemcsak az emlékezet miatt szent nekem a hely; az kevés volna; hanem szent a lelkek miatt. Csak ha vannak, csak ha élnek még, akkor ésszerű igazán ez az emlékezet és kegyelet. Mert ha nincsenek, minek mindez, minek e fájdalmas emlékek fölélesztése? Minek a fájdalmak ünnepeinek rendezése? Kell talán szaporítani a fájdalmas benyomásokat s nem inkább eltörülni s feledni azokat? De azt mondják erre, hogy ez ünnepre s e szentelt emlékekre önmagunk miatt, a hála, a kegyelet érzései miatt, saját lelkünk nemessége miatt van szükségünk; azért van rá szükségünk, hogy jó emberek legyünk, s a társadalom emberséges érzésektől nemesbüljön! Nem; a sír fölött, az enyészet e némaságában szétszakítok minden illúziót s radikális leszek. Értem mindezt a sok szép beszédet, de az a feleletem rá, hogy minek a hála is s minek a kegyelet is, ha én sem leszek s ők sincsenek, s minek nemesbüljön a világ, ha az is elpusztul s nem marad belőle semmi?! Istenem, kemény szavak ezek, de szent igazak! Sír fölött a kegyelet is csak akkor nem őrület, ha van lélek s van örök élet!
d) Megenyhülve fölállok. Nem vagyok sötétségben, mert hiszek s remélek. A sötétség ott van, ahol a céltalanság ijeszt, az a lélek, melynek nincs központja, nincs célpontja; az a világ, melynek nincsen napja. Ez a sötétség valami a sötétség kínjából, valami abból a sötétségből, melyet az Írás ,,külső sötétségnek'' nevez, a távolság, a messzeség, az elszakadás sötétségének. Ez a külső sötétség az Isten-távol. Ez az a tűrhetetlen, északsarki éj, hol a csend és a sötétség és a hideg ráborul a lélekre. Istenem, mily sötét hideg éj, melyben elvesztem Istenemet s a lelkeket!
Ami elszakít Istentől, az elszakít tőlük; ami kioltja az ő szeretetét bennem, az kioltja a szeretetet az én lelkeimhez, atyámhoz, anyámhoz, gyermekemhez, testvéreimhez.
Viszont, ha megtalálom Istenemet, megtalálom azokat is, kiket szeretek; ha hiszek Istenben, benne bírom azokat is, kiket elvesztettem; benne legyőzöm a mulandóságot; benne örülök a halhatatlanságnak. ...
68. Gyásznapom
…
Szeressétek halottjaitokat, valamennyit; ne legyenek idegenek nektek, hisz jó barátaitok; e szeretettel világítsatok át hozzájuk s örüljetek, hogy világíthattok nekik s ha világítotok, meglátjátok, hogy körülöttetek is több világosság lesz. A szeretet tisztítja a túlvilágba vetett tekintetet is. Szeressünk, hogy többet lássunk.
Prohászka Ottokár
Új elmélkedések
A túlvilág tornácában
66. A túlvilág hangulata
c) Halottak napján ... Egy más miliőbe vezetnek át, hol a lelkit s a szellemit nem kell vitatni, hanem inkább megérezni s átélni. A mi halottjaink az igazi élők, s mi az ő életükben résztveszünk. Ez este ezek az igazi élők a mi miliőnk, ők vesznek körül s általuk kapcsolódunk az Istenhez. Azért áll a másvilág ma oly közel hozzám; oly közel áll, mint amily közel állanak azok, akiket szeretek s akiknek szeretetét a halál nem vette el tőlem. Azért is, ha ma este elmerengek s lelki szemeimmel abba a végtelen távlatba nézek, melynek neve ,,más'' világ, ez ismeretlen s mégis engem vonzó s engem váró világban ők az én fényeskedő, bíztató gyertyalángjaim.
Minden lélek, akit szeretek, hitem egy-egy gyertyavilága a végtelenben; kicsiny, de arra, hogy intsen felém s vezessen engem, elég. Mindegyik biztosít, hogy én is odavaló vagyok, s bíztat, hogy éljek az élet esti árnyaiban is a hit világosságából s győzzem le a világ törpeségét saját öntudatom fölényével.
67. Halottak estéje
November elsejének estéje titokzatos, rejtelmes est! Világosságot nem gyújtok, hanem szobámból kinézek az éjbe, a novemberi ködbe, mintha valaki után kinéznék, aki elment ugyan, de voltaképp nem hagyott el egészen. Elment a más világba, de érzem, hogy a kötelékek, melyek hozzá fűztek, nem szakadtak el, s hogy neki köze van hozzám s nekem hozzá. Mondják, hogy meghalt. Igaz, meghalt; de én élőnek nézem; élettel s érzéssel keretezem emlékét; sírja ugyan bezárult, de a szívem sebe, melyet távozása szakított, az nyitva maradt, s abba van beírva a neve, bele van rajzolva a képe; s ha a testét meg nem menthettem, de a lelkét azt bírom, az nem halt meg, az él. S ma este különösen érzem ezt; érzem, hogy kötelékeim el nem szakadtak; hogy emlékeim el nem fakultak; hogy szeretetem el nem hamvadt; sőt érzem, hogy épp ma este közel van hozzám, jár körülöttem, intünk egymásnak, megértjük egymást s cseppet sem félek tőle, sőt ellenkezőleg, örülök neki. –
- Ó szentek közössége, mily természetes, édes hit vagy te, s milyen jól ismered a szívünket, mikor így sorba fölvonulsz emlékeiddel, ünnepeiddel, s köztük ezzel az esttel; szent est ez is.
b) S tényleg látok is sok fényes sávot a novemberi éjben; az est páráin elömlik a temetők világossága, mert ma ez a sötét hely egészen világos; az élő s szerető emlékezet világosságot gyújtott a sírhantokon, jeléül annak a világosságnak, melyet a hit gyújt szíveinkben, mely vezet éjben is, sírok közt is, mely mondja: csak gyere, ne félj; ez mind élet, ez nem halál. Ezek a világoskodó sírok ma este szent helyekké lesznek s a kereszténység zarándoklatot jár hozzájuk. Templom is, temető is szent helyek; a templom a Krisztus teste miatt, a temető e test tagjai miatt; a templom az örök élet kenyere miatt, a temető az itt lappangó örök élet miatt; a templom a föltámadt Úr miatt, a temető a napját váró föltámadás miatt. Én is ide tartok, s mikor ide megyek, nem is koporsókhoz, hanem az ,,örök kapukhoz'' zarándoklok, s úgy rémlik nekem, mintha ezek az örök kapuk ma megnyílnának, s hosszú sorban jönnének ki rajtuk a lelkek, az enyémek is.
c) Én is letérdelek sírjaim mellett; szent helyen térdelek. Nemcsak az emlékezet miatt szent nekem a hely; az kevés volna; hanem szent a lelkek miatt. Csak ha vannak, csak ha élnek még, akkor ésszerű igazán ez az emlékezet és kegyelet. Mert ha nincsenek, minek mindez, minek e fájdalmas emlékek fölélesztése? Minek a fájdalmak ünnepeinek rendezése? Kell talán szaporítani a fájdalmas benyomásokat s nem inkább eltörülni s feledni azokat? De azt mondják erre, hogy ez ünnepre s e szentelt emlékekre önmagunk miatt, a hála, a kegyelet érzései miatt, saját lelkünk nemessége miatt van szükségünk; azért van rá szükségünk, hogy jó emberek legyünk, s a társadalom emberséges érzésektől nemesbüljön! Nem; a sír fölött, az enyészet e némaságában szétszakítok minden illúziót s radikális leszek. Értem mindezt a sok szép beszédet, de az a feleletem rá, hogy minek a hála is s minek a kegyelet is, ha én sem leszek s ők sincsenek, s minek nemesbüljön a világ, ha az is elpusztul s nem marad belőle semmi?! Istenem, kemény szavak ezek, de szent igazak! Sír fölött a kegyelet is csak akkor nem őrület, ha van lélek s van örök élet!
d) Megenyhülve fölállok. Nem vagyok sötétségben, mert hiszek s remélek. A sötétség ott van, ahol a céltalanság ijeszt, az a lélek, melynek nincs központja, nincs célpontja; az a világ, melynek nincsen napja. Ez a sötétség valami a sötétség kínjából, valami abból a sötétségből, melyet az Írás ,,külső sötétségnek'' nevez, a távolság, a messzeség, az elszakadás sötétségének. Ez a külső sötétség az Isten-távol. Ez az a tűrhetetlen, északsarki éj, hol a csend és a sötétség és a hideg ráborul a lélekre. Istenem, mily sötét hideg éj, melyben elvesztem Istenemet s a lelkeket!
Ami elszakít Istentől, az elszakít tőlük; ami kioltja az ő szeretetét bennem, az kioltja a szeretetet az én lelkeimhez, atyámhoz, anyámhoz, gyermekemhez, testvéreimhez.
Viszont, ha megtalálom Istenemet, megtalálom azokat is, kiket szeretek; ha hiszek Istenben, benne bírom azokat is, kiket elvesztettem; benne legyőzöm a mulandóságot; benne örülök a halhatatlanságnak. ...
68. Gyásznapom
…
Szeressétek halottjaitokat, valamennyit; ne legyenek idegenek nektek, hisz jó barátaitok; e szeretettel világítsatok át hozzájuk s örüljetek, hogy világíthattok nekik s ha világítotok, meglátjátok, hogy körülöttetek is több világosság lesz. A szeretet tisztítja a túlvilágba vetett tekintetet is. Szeressünk, hogy többet lássunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése