Vargáné Pável Márta
Mielőtt bárki is imát kezd mondani, érdemes erre a pár dologra odafigyelni. Annak, hogy valaki ötször-tízszer lélektelenül, egy szuszra elhadarja az Üdvözlégyet vagy a Miatyánkot, annak semmi értelme sincs. Elég lenne egyszer elmondani, de azt olyan átéléssel, lassan, ízlelgetve, hittel, ahogyan alább leírom. Ennek van értelme, ez ima lenne, ez az égig hatolna.
Mi Atyánk /Pater noster/, aki a mennyekben vagy /qui es in cælis/, nagyon jó a kezdete is, hogy rögtön a helyére teszi Isten „helyét”, és a mi viszonyunkat Istennel. Jézus Krisztus Isten lévén pontosan tudta, mit tanít nekünk. Ha Ő azt mondja, Mi Atyánk, akkor nem azt mondja az én Atyám, akihez nektek nem sok közötök van, vagy ti csak fogadott gyermekei vagytok. Nem, mi együtt Jézussal, közösen Atyának hívhatjuk az Istent, ez azt jelenti, hogy mi valós gyermekei vagyunk.
Így mielőtt valaki nekiáll imádkozni, legjobban teszi, ha teljes szívéből nevén nevezi a lelke eredetét, az Atyját, aki az Isten! Istent Atyánknak hívhatjuk, ez a legnagyobb közlés és ajándék, hogy megtudhattuk. Ez is rendkívüli üzenet volt számunkra, amit nagyon is következetes élettel, nagy öntudattal kellene megélnünk, hiszen mi és az Atya nem egymásnak idegenek, hanem valós gyermekei vagyunk, amit természetesen nem testileg kell érteni, hanem a halhatatlan részünket, a lelkünket nézve!
Szenteltessék meg a Te neved /Sanctificetur nomen tuum/, következik a dicsőítés, hódolat, köszöntés. Ilyenkor az ember meghajtja magában a fejét, nem árt, ha fizikailag is teszi, hiszen az is visszahat a lélekre. Ez a meghajlás teljes legyen, ego nélküli, mély, igaz alázattal. Magunkban ilyenkor végig kell futtatni, hogy mindenek fölött az Isten áll, és neki semmi sem lehetetlen. A Végtelen Szentség előtt hódolunk. Át kell élni azt is, hogy milyen fantasztikus, hogy tudunk róla, hogy hódolhatunk, és ehhez Jézus Krisztus segített minket.
Jöjjön el a Te országod /Adveniat regnum tuum/, itt kezdődnek a bajok. Sokaknak semmi ötletük, elképzelésük sincs arról, milyen lehet Isten országa, vagy inkább ahogyan a latin mondja, királysága. (Nekem ez jobban tetszik, mert kevésbé behatárolt a királyság szó, mint az ország.) Ahhoz, hogy igazából kívánni tudjuk, kellene valamilyen korrekt képzelésnek lennie, hogy mit is kívánunk ezzel, hogy az Ő királyságának a megvalósulását szeretnénk, csak akkor menne teljes szívből.
Legyen meg a Te akaratod /Fiat voluntas tua/, mi a Te akaratod Uram? Ezt az embereknek hittel tudni és akarni kellene. Talán valamennyire magamra nézve tudom, de többnyire az emberek csak - jobb esetben - sejtik és félnek tőle, viszont a magukét akarják Vele megvalósíttatni. Éppen ezért van az, hogy a többség itt felsorolja, ami neki kellene, és ha nem úgy lesz meg, ahogyan az ember akarja, megsértődik Istenre, hogy nem segített. Pedig valóban csak Isten akaratát kellene kutatni, tudni azt, hogy egyedül az a jó nekünk, amit Ő akar, és bizalommal Rá bízni az éltünket. Rábízni, mert legjobban Ő szeret minket, és sohasem csalatkozhatunk Benne.
Amint a mennyben, úgy a földön is /Sicut in cælo et in terra./ Jellemző módon az emberek azt, hogy Isten akarata legyen meg a mennyben, minden további nélkül kívánják, nem is értik, át sem gondolják, ezt miért imádkozzák. Pedig – ezt hosszú lenne kifejteni - nagyon messzemenő kívánságunk ez. Isten felénk, a földi éltünkre irányuló akaratát meg, mint már írtam, mi akarnánk meghatározni. Az igazi hívő keresztény ott kezdődik, hogy az Isten akaratát, minden szinten, mindenben akarja, hogy teljesedjen a földi életében anélkül, hogy bármivel is kiegészítené. Nos, ekkor kezdődhetne el az igazi együttműködés Istennel az üdvözülésünkért.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma /Panem nostrum quotidianum da nobis hodie/, milyen kenyérre gondolhatott Jézus? Nem csak a földire, hanem lelkünk táplálékára is. Ebben benne van a mi átadott szabad akaratunk (hogy átadjuk és hittel élünk) és az Isten által szolgálatra rendeltek maximálisan Istent szolgáló viselkedése, hogy elárvult lelkeknek segítsenek.
És bocsásd meg vétkeinket /Et dimitte nobis debita nostra/, itt végig kell gondolni - minden ima alkalmával -, mit követtem el tudva és akarva Isten ellen, hol szegtem meg a parancsolatokat. S nem mindegy, hogyan, mert a bűneinket felismerni lehet a parancsok durva szó szerinti értelmezésével is, de lehet mélyebb lelki értelmezés szerint is, így mindig van miért bocsánatot kérni. Ki kell tenni felismert bűneinket a tenyerünkbe, kérve Istent, hogy ezeket a sötétségeket Isten Fénye semmisítse meg, ahogy Szt. Ágostontól tudjuk: a sötétség a fény hiánya…!
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek /Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris/, ez még nehezebb. Sokszor – sajnos - a keresztényeknek az ellenség szeretete egy katartikus pont! De meg kell tenni, hogy lehetne az, hogy Isten nekem mindent megbocsát, én meg az embertestvéremnek semmit? Hogy kérhetnék akkor magamnak kibékülést, ha én nem teszem meg? Igen, végig kell gondolni, kivel vesztem össze, és ki kell űzni a haragot, a megvetést a szívemből, mert ez Isten és közém áll, ahogyan az összes többi bűn is.
És ne vígy minket kísértésbe /Et ne nos inducas in tentationem/, Isten senkit sem visz a kísértésbe, ez talán rossz, félreértett felfogás/ fordítás (ezt már az Egyház is korrigálni fogja). Inkább azt mondhatnánk: védj minket a kísértésben…, kemény hely ez a föld, nagyon beszívta már magába a bűnt.
De szabadíts meg a gonosztól /Sed libera nos a malo/. Arra bizony nagy szükségünk van, hogy Isten védjen, és majd megszabadítson a gonosztól. A világ mintha mostanában csak gonoszságot teremne, minduntalan ember ember ellen támad. Nagyon is szükséges nekünk Isten hathatós védelme. Ha kérjük, ha őszintén kérjük, meg is fogjuk kapni.
Egy így elmondott/átgondolt imával kezdődik az imádkozás, de itt még nem hallgattuk meg Isten válaszát, aki pedig válaszol. Ezt csak a mélyebb imában, az elmélkedésben hallhatjuk meg, amikor mi hallgatunk és Isten közöl.
Mi Atyánk /Pater noster/, aki a mennyekben vagy /qui es in cælis/, nagyon jó a kezdete is, hogy rögtön a helyére teszi Isten „helyét”, és a mi viszonyunkat Istennel. Jézus Krisztus Isten lévén pontosan tudta, mit tanít nekünk. Ha Ő azt mondja, Mi Atyánk, akkor nem azt mondja az én Atyám, akihez nektek nem sok közötök van, vagy ti csak fogadott gyermekei vagytok. Nem, mi együtt Jézussal, közösen Atyának hívhatjuk az Istent, ez azt jelenti, hogy mi valós gyermekei vagyunk.
Így mielőtt valaki nekiáll imádkozni, legjobban teszi, ha teljes szívéből nevén nevezi a lelke eredetét, az Atyját, aki az Isten! Istent Atyánknak hívhatjuk, ez a legnagyobb közlés és ajándék, hogy megtudhattuk. Ez is rendkívüli üzenet volt számunkra, amit nagyon is következetes élettel, nagy öntudattal kellene megélnünk, hiszen mi és az Atya nem egymásnak idegenek, hanem valós gyermekei vagyunk, amit természetesen nem testileg kell érteni, hanem a halhatatlan részünket, a lelkünket nézve!
Szenteltessék meg a Te neved /Sanctificetur nomen tuum/, következik a dicsőítés, hódolat, köszöntés. Ilyenkor az ember meghajtja magában a fejét, nem árt, ha fizikailag is teszi, hiszen az is visszahat a lélekre. Ez a meghajlás teljes legyen, ego nélküli, mély, igaz alázattal. Magunkban ilyenkor végig kell futtatni, hogy mindenek fölött az Isten áll, és neki semmi sem lehetetlen. A Végtelen Szentség előtt hódolunk. Át kell élni azt is, hogy milyen fantasztikus, hogy tudunk róla, hogy hódolhatunk, és ehhez Jézus Krisztus segített minket.
Jöjjön el a Te országod /Adveniat regnum tuum/, itt kezdődnek a bajok. Sokaknak semmi ötletük, elképzelésük sincs arról, milyen lehet Isten országa, vagy inkább ahogyan a latin mondja, királysága. (Nekem ez jobban tetszik, mert kevésbé behatárolt a királyság szó, mint az ország.) Ahhoz, hogy igazából kívánni tudjuk, kellene valamilyen korrekt képzelésnek lennie, hogy mit is kívánunk ezzel, hogy az Ő királyságának a megvalósulását szeretnénk, csak akkor menne teljes szívből.
Legyen meg a Te akaratod /Fiat voluntas tua/, mi a Te akaratod Uram? Ezt az embereknek hittel tudni és akarni kellene. Talán valamennyire magamra nézve tudom, de többnyire az emberek csak - jobb esetben - sejtik és félnek tőle, viszont a magukét akarják Vele megvalósíttatni. Éppen ezért van az, hogy a többség itt felsorolja, ami neki kellene, és ha nem úgy lesz meg, ahogyan az ember akarja, megsértődik Istenre, hogy nem segített. Pedig valóban csak Isten akaratát kellene kutatni, tudni azt, hogy egyedül az a jó nekünk, amit Ő akar, és bizalommal Rá bízni az éltünket. Rábízni, mert legjobban Ő szeret minket, és sohasem csalatkozhatunk Benne.
Amint a mennyben, úgy a földön is /Sicut in cælo et in terra./ Jellemző módon az emberek azt, hogy Isten akarata legyen meg a mennyben, minden további nélkül kívánják, nem is értik, át sem gondolják, ezt miért imádkozzák. Pedig – ezt hosszú lenne kifejteni - nagyon messzemenő kívánságunk ez. Isten felénk, a földi éltünkre irányuló akaratát meg, mint már írtam, mi akarnánk meghatározni. Az igazi hívő keresztény ott kezdődik, hogy az Isten akaratát, minden szinten, mindenben akarja, hogy teljesedjen a földi életében anélkül, hogy bármivel is kiegészítené. Nos, ekkor kezdődhetne el az igazi együttműködés Istennel az üdvözülésünkért.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma /Panem nostrum quotidianum da nobis hodie/, milyen kenyérre gondolhatott Jézus? Nem csak a földire, hanem lelkünk táplálékára is. Ebben benne van a mi átadott szabad akaratunk (hogy átadjuk és hittel élünk) és az Isten által szolgálatra rendeltek maximálisan Istent szolgáló viselkedése, hogy elárvult lelkeknek segítsenek.
És bocsásd meg vétkeinket /Et dimitte nobis debita nostra/, itt végig kell gondolni - minden ima alkalmával -, mit követtem el tudva és akarva Isten ellen, hol szegtem meg a parancsolatokat. S nem mindegy, hogyan, mert a bűneinket felismerni lehet a parancsok durva szó szerinti értelmezésével is, de lehet mélyebb lelki értelmezés szerint is, így mindig van miért bocsánatot kérni. Ki kell tenni felismert bűneinket a tenyerünkbe, kérve Istent, hogy ezeket a sötétségeket Isten Fénye semmisítse meg, ahogy Szt. Ágostontól tudjuk: a sötétség a fény hiánya…!
Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek /Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris/, ez még nehezebb. Sokszor – sajnos - a keresztényeknek az ellenség szeretete egy katartikus pont! De meg kell tenni, hogy lehetne az, hogy Isten nekem mindent megbocsát, én meg az embertestvéremnek semmit? Hogy kérhetnék akkor magamnak kibékülést, ha én nem teszem meg? Igen, végig kell gondolni, kivel vesztem össze, és ki kell űzni a haragot, a megvetést a szívemből, mert ez Isten és közém áll, ahogyan az összes többi bűn is.
És ne vígy minket kísértésbe /Et ne nos inducas in tentationem/, Isten senkit sem visz a kísértésbe, ez talán rossz, félreértett felfogás/ fordítás (ezt már az Egyház is korrigálni fogja). Inkább azt mondhatnánk: védj minket a kísértésben…, kemény hely ez a föld, nagyon beszívta már magába a bűnt.
De szabadíts meg a gonosztól /Sed libera nos a malo/. Arra bizony nagy szükségünk van, hogy Isten védjen, és majd megszabadítson a gonosztól. A világ mintha mostanában csak gonoszságot teremne, minduntalan ember ember ellen támad. Nagyon is szükséges nekünk Isten hathatós védelme. Ha kérjük, ha őszintén kérjük, meg is fogjuk kapni.
Egy így elmondott/átgondolt imával kezdődik az imádkozás, de itt még nem hallgattuk meg Isten válaszát, aki pedig válaszol. Ezt csak a mélyebb imában, az elmélkedésben hallhatjuk meg, amikor mi hallgatunk és Isten közöl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése