2015. márc. 30.

Hitvallás

A testvériség nem meríti ki az édes viszonyt, melybe Isten lelkünkhöz lépett. Vonzott engem, levitájává, apostolává, jegyesévé fogadott. Emlékszem, hogy mozdult meg bennem a hivatás, hogy vonzott az oltár, hogy zsongott emlékezetemben édes vonzalom, elragadtatás, telítés, egyesülés. Talán fölszentelt is, talán eljegyzett magának?! S mi lett ezekután az emberből? féreg. Az Isten-gyermekből? tékozló fiú. Mi lett belőlem, kit salamoni bölcseséggel nevelt egyházában, kit zárt kertben őrzött meg, kiért imádkoztatta s bőjtöltette híveit a kántorbőjtben? Tűrt napszámos-lélek. Mi lett belőlem, kit szíve melegén nevelt apostollá? Sebet vertem szívén, s elhagytam; elfordultam tőle, ki kereszten függ s kiált utánam, s ha hozzá közeledem, leakasztja a szegről kezét, s fölemel s szívéhez szorít s megbocsát s elfelejt mindent. Ó, hogy' kell a bűnt bánnom, hogy kell hűtlenségemet, bukásomat, rabságomat, veszteségemet siratnom! Ugyancsak érzem terhemet s azt, hogy mit kell tennem ezentúl, hogy az evangélium becsületére s Krisztus dicsőségére váljam. Ah, a vér drága, azt taposni nem szabad... s taposni Krisztus vérét? Ah, Uram, azt el nem viselem!
Prohászka Ottokár

Nincsenek megjegyzések: