Advent első napjaira - Prohászka

Ezt az én adventemet is éj, fagy, halál árnya előzte meg; ebben is mély álom s hosszú éj van, de keltegető, ébresztő szózat is hallatszik. A régi advent elmult; a mostani advent folytonos, s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik... téved... dermed; föl kell ébresztenünk. Némely lelket elfojtott a test; él benne az állat, alszik az ember. Mást elborított a káprázat, eltelt magával; él benne az öntelt ember, alszik az isteni ember. Minden ember többé-kevésbbé szomnambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel, s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni.
...
Éjben állok valamikép; lelkiismeretem s isteni sugallatok mind megannyi prófétai szó; ébresztgetnek, fölráznak, iparkodnak fölszabadítani a káprázattól.
...
Látni akarok, látni önmagamat. Tisztulni akarok s alakulni. Minek járjam én az ösztön, az önszeretet, az impulzusok, a reakciók méltatlan marhacsapásait? Kérem az Istent, hogy fölvilágosítson; magamra reflektálok s összehasonlítom magamat másokkal, a jobbakkal, nemesebbekkel; tanulni akarok tőlük valamit, ami megtetszik rajtuk. Félre a lelki szomnambulizmussal; abnormális tünet az, betegség s gyengeség! Aki hibáit látni kezdi, az már ébredez, s aki erős kézzel fog azok megjavításához, az már bele is állt az Isten napszámába.

Prohászka Ottokár: Elmélkedés az evangéliumról, 3/b