Ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus,
a dicsőség reménye. Mi őt hirdetjük,
amikor minden embert intünk és tanítunk teljes bölcsességgel,
hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztusban.
(Kol 1,27-28)
Amikor regnálásának 9. hónapjában a Times magazin az év emberének választotta Ferenc pápát, mint „a lelkiismeret új hangját”, aki rövid idő alatt „milliók képzeletét ragadta meg, akik már minden reményüket elveszítették az egyházban"[1], reménység ébredt bennem is, hogy a világban ilyen rövid idő alatt ilyen ügyesen elért népszerűségét az egyházfő majd Krisztus világban való felmutatására használja fel. Más vallásúak és ateisták, katolikus voltukat nem mélyen megélők között is nagy figyelmet keltett, világszerte olyan szemek szegeződtek rá, amik már rég nem tekintettek a katolikus egyház felé. Ahogy egy sztár vagy vezető politikus köré tudatosan felépítenek egy világ felé népszerűsíthető személyiséget, úgy Ferenc pápa image-e is – persze lehet, hogy nem tudatosan felépítve – de tökéletes volt kezdetben. Szolidaritás a szegényekkel és a túlzott fényűzés elutasítása; közvetlenség a világi hívőkkel; a Vatikán pénzügyeiben rendet tevő szándék kinyilvánítása; aktív, nem hatalmat, hanem inkább alázatot közvetítő párbeszéd más egyházakkal és világi vezető személyiségekkel. Majd 2014-ben a Fortune magazin megválasztotta a világ legjobb vezetőjének, mivel „a nem hívők sokaságát vonzotta azzal, hogy nagy lendülettel új irányt határozott meg” és „a ’Ferenc-hatás’ jelei közül kiemelte azt a márciusi felmérést, amelyből az derült ki, hogy a katolikus hívők nyolcada Ferenc pápa hatására adományoz többet az utóbbi időben a szegényeknek.”[2] Gondoltam, ez is jó: ez a pozitív megítélésű népszerűség kiváló lehetőség teremtése arra, hogy ennek a figyelemnek a középpontjába a pápa - aki nem magát vagy az egyházi méltóságokat hivatott képviselni a világban, hanem Krisztust -, Krisztust állítsa egyszer csak a figyelem középpontjába. Ezt vártam egy ideig: a világ „bekapta a horgot”, megszerette őt, és a pápa ezután majd Krisztus szolgálatában Krisztust emeli maga elé; ha engem kedveltek, akkor helyettem Őt kedveljétek, mert én Őt képviselem, Őt kövessétek, gyertek, járjunk kézen fogva az Ő útján, akkor is, ha szűk az ösvény. Ám sajnos ezt hiába vártam.
Amikor 2014. november 25-én Ferenc pápa az Európai Unió parlamentjében lehetőséget kapva a 28 tagállam több mint 500 millió állampolgárához szólhatott, sok mindenről szót ejtett.[3] Európa általa ítélt helyzetéről, múltjáról és lehetséges jövőjéről, klímaváltozásról, filozófusokat idézett és neves írókat, ám egy valakiről nem esett szó: Krisztusról. Hosszú beszédében az Isten szó 4-szer elhangzott, mely szintén nem sok, de a Jézus vagy Krisztus szavak – egyszer sem. Elképzelek bármely nagy szentet, például Assisi Szent Ferencet, ha mondjuk most, ebben a helyzetben alkalmat kaphatna egy ilyen beszédre, úgy gondolom, elgondolkodna rajta, vajon Isten miért adta ezt a lehetőséget, mit vár tőle Ő, mire használja fel ezt az alkalmat? Az első, ami eszébe jutna, szerintem az, hogy Krisztust állítsa a maga helyére, Őreá mutasson, róla szóljon, őt emelje ki és az Ő követését. Különben bármely más hitetlen, de szociálisan érzékeny ikonikus figura is állhatna a helyén, mi lenne a különbség? Persze beszélhetne az aktuálpolitikai és jelenlegi erkölcsi, gazdasági, környezetvédelmi kérdésekről, de csak Krisztussal és az ő tanításának fénykörében. Ferenc pápa esetén sajnos nem ez történt. Ő, mint Krisztus földi helytartója és annak a szerzetesrendnek a tagja, mely Jézus nevét viseli, egyetlen szót sem ejtett Krisztusról. Persze ha megtette volna, talán nem tapsolják a politikusok felállva a beszéd végén… Ugyanakkor elgondolkodtató, Jézust hányszor tapsolták állva a korabeli vezetők egy-egy beszéde után, mellyel a visszásságokra mutatott rá és a szűk ösvényen haladó követésére hívott?
Amikor a pápa 2016. május 6-án az egyik legjelentősebb európai kitüntetésnek számító Károly-díjat vehette át Európa vezető politikusainak körében, beszéde akkor is hasonló volt.[4] Ebben Jézus neve egyszer már előfordult az evangélium hirdetésével kapcsolatban, és egyszer az Úr kifejezés is, de lényegében itt sem mutatott Krisztusra. Mondhatjuk erre, hogy bár nem mondja ki a nevét és nem szólít a követésére, de szellemiségében rá utal – ám mégis, akkor kitől várjuk, hogy kimondja, ha nem a pápától, akinek Őt kellene képviselnie?
Több katolikus és nem katolikus ismerősöm tette fel a kérdést az elmúlt években, mutatva, hogy foglalkoztatja őket a pápa személye: „Te mit gondolsz a jelenlegi pápáról?” A nem katolikusok vagy más vallásúak közül a legtöbben hozzátették: „Milyen jó fej, ugye?”, „Nagyon menő, nem?”, vagy „Igazán megnyerő”. Ugyanakkor katolikus hívő ismerőseim inkább értetlenül álltak megengedő, liberális szemlélete előtt, mely nem a krisztusi szigorra épít. Úgy tűnt számomra ezekből a beszélgetésekből, a nem katolikus vagy felszínes hívők bizalmát a pápa megnyeri, de a mélyen hívőkét elveszíti egyre inkább. (A migránsok befogadásának pártolásával azonban a megnyert szimpatizánsok közül is sokak ellenszenvét kivívta azóta, joggal.)
Ferenc pápa megválasztása után a Vatikán sajtóosztálya végre felvette a 21. század ütemét: Twitter-csatorna és Instagram-profil létrehozása, videóüzenetek megosztása – ezek a mai világban nagyon fontos lépések ahhoz, hogy élővé váljon az egyházi üzenet. Ám valljuk be, inkább szükségszerű, mint egyedi lépés: ha például egy céget alapítok, mely vevőket céloz meg, lehetetlen már az internet világát nem kihasználva létezni, és senki nem dicsér meg akkor, ha egyszer csak cégvezetőként rájövök erre, hanem furcsa, ha nem így tettem kezdetektől. Vagyis ez hiánypótlás, de persze attól még nagyon jó lépés, (a további kérdés csak az, milyen üzenetek közvetítése történik ezeken a kommunikációs csatornákon). A popularitást célzó tevékenységek további sorát hozhatnánk, mely már kevésbé tűnnek szükségszerűnek, de számos van belőlük: megnyilatkozásaikor lábainál gyerekek ülnek, odafutnak hozzá, ölelgetik, állatokkal fotózkodik, sérült emberek játszák el a vasárnapi evangéliumot a Vatikánban (persze, ezek szép dolgok, de kísértetiesen hasonlítanak amerikai stílusú kampányfogások képeire); Wake up! című progrock album kiadása, melyen progresszív rockzene kíséri a pápa tanító szavait; musical született a pápa életéről I Love Pope Francis (Szeretem Ferenc pápát) címmel.
Megannyi népszerűséget és a nem vagy éppen csak hívőket megcélzó lépést látunk, mely találékony, szerteágazó marketing tevékenység, kétségtelen, hogy nagyon jó PR csapat állhat mögötte. Ám kérdezem, milyen olyan lépés van, mely a már meglévő, mélyen hívő, vagyis elvileg az egyház legelhivatottabb rétegének szól? Mely a mélyen megélt, misztikus magasságokban járó, életüket Krisztus követésében megélő hívőknek szól? Azoknak, akik Krisztust ragyogják, akik őt hirdetik, akár alkalmas, akár alkalmatlan, és azt szeretnék látni, ha az egyházfő ebben járna elől? Érdekes, hogy az egyházi vezetés továbbra sem tart a felhígító mozgalmaktól, mindenkit el- és befogad, de a szigorú erkölcsiséget és szigorú Jézust követő mozgalmakkal kirekesztő. A kétes hírű, ám annál nagyobb hatalmú Opus Dei és az oltáriszentségben Jézus jelenlétét tagadó neukatekumenizmus nem csak, hogy elfogadott, de II. János Pál pápa mintájára támogatott is a jelenlegi pápa által. A neokatekumenátusokat evangelizálásra küldte áldásával Ferenc pápa, pár napja pedig bejelentették, hogy augusztustól Greg Burke amerikai újságíró lesz a szentszéki szóvivő, aki az Opus Dei tagja. Mindeközben a X. Pius Társaság, mely a szentségi jelenlétet kihangsúlyozza és erkölcsi szigort vár el, továbbra is csak a kommunikáció küszöbén állhat, kirekesztésben[5], mivel a II. Vatikáni Zsinattal szemben végletekig kritikus. Jézus jelenléte az Oltáriszentségben minden további nélkül tagadható, a zsinat tételei azonban nem vitathatóak?! Hogy van ez? A mélyen elkötelezett, szigorú erkölcsökkel rendelkező emberek milyen támogatást várhatnak? Vagy el van intézve azzal, hogy évtizedek múlva majd egy másik pápa bocsánatot kér a misztikusoktól és a krisztusi erkölcs szerint élőktől azért, mert az ő nézeteik semmibe lettek véve, elértéktelenítve? Bocsánatot kérnek majd Krisztustól is utólag, hogy nem az ő elveit hangsúlyozták?
Jelenleg a pápa által közvetített tanítás le van szűkítve Krisztus tanításának szociális jellegére. Az önmegtagadás, a szűk kapun bejutatás, a tökéletességre való tanítás, az Ő tisztaságban való követése nem kapnak hangsúlyt. Persze, ez már nem is lenne olyan tetszetős a világnak. Valóban, Krisztus megbocsájtott a bűnösöknek (a bűnbánónak, nem annak, aki bűnében megátalkodott), de azt is mondta: „Menj, és többé már ne vétkezzél!” (Jn8,11). Nem egyezett bele a bűnbe, sőt arra tanított: »Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” (Mk8,34-37)
2016.06.03. Ferenc pápa beszéde az úrangyala elimádkozásakor, részlet: „Az örömhír, melyet a ’munkásoknak’ el kell vinniük mindenkinek, egy reményt és vigaszt, békét és szeretetet hordozó üzenet. Amikor elküldi tanítványait maga előtt a falvakba, Jézus meghagyja nekik: „Először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!« […] Gyógyítsátok meg ott a betegeket” (Lk 10,5.9). Mindez azt jelenti, hogy Isten országa napról napra épül, és már ezen a földön meghozza a megtérés, a megtisztulás, a szeretet és vigasztalás gyümölcseit az emberek között. Milyen szép ez! Építeni napról napra Isten országát. Nem rombolni, hanem építeni!”[6]
Nézzük meg, mi maradt ki. Lukács evangéliumának félbe vágott mondata így folytatódik: „Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: ‘Elközelgett hozzátok az Isten országa.’” Jellemző ez a jelenlegi pápai tanításra: a szolidaritásról szóló rész ki van emelve és idézve Jézus tanításából, az Isten országáról szóló mondatrész pedig el van hagyva és egy sokkal gyengébb kontextusban előhozva. Építgessük Isten országát a földön, de nem mondjuk ki: elközelgett?! Ahogy az a rész sincs már kiemelve, hogy ha nem fogadnak be titeket, a port is rázzátok le lábatokról. Nem azt mondja az evangélium, hogy ha kellemetlen Istenről és Krisztusról beszélni, akkor azt hagyjátok el, beszéljetek csak a szeretetről, nem azt mondja, hogy ha Krisztussal ezzel együtt nem kelletek, édesgessétek máshogy be magatokat…
„Argentínában a katonai junta vége felé, egy nagyon nehéz időszakában kellett összetartani provinciálisként a közösségét. A diktatúra bukása után, egy meghasonlott, szétesett társadalomban dolgozott a kiengesztelődésért és a megbékélésért. Az argentin püspöki kar elnökeként az ő nevéhez kapcsolódik a nemzeti megbékélést szolgáló bocsánatkérés mindazon helyzetekért, amikor az egyház nem állt ki az elnyomatás idején az üldözöttekért.”[7]- írja Ferenc pápáról a jezsuita honlap. Szép gesztus a bocsánatkérés és lehet, hogy abban az argentin helyzetben szükségszerű is volt, de most már kezd a pápai bocsánatkérésekből sok lenni. Ma, amikor keresztények ezreit ölik le évente, vagy amikor Európában egy átlag munkahelyen már kisebbségnek számít a katolikus hívő a maga erkölcseivel, vagy egy multicégnél a húsvéti ünnepi reggelit sonkákkal terített asztalon nagypénteken tartják, kissé túlzás a katolikusok nevében mindenért bocsánatot kérni. Tőlünk ki kér? A mi elveinket ki tartja tiszteletben? Hova vezet az állandó megalázkodás? Azért, mert az egyházfő megmossa egy migráns lábát, attól az tisztelni fogja őt? Vagy pont ellenkezőleg, nem lehet, hogy ezért inkább megveti? Egyáltalán, egy dél-amerikai modell, ahol az egyház-hívők tömegeit a nincstelenek teszik ki, akik onnan várnak támogatást, miért egyértelmű a pápa számára, hogy ez Európára is alkalmazható? Miért kellene nincstelen tömeggé változtatni a földrészt?
Ferenc pápa második személyi titkárává egy Kairóban született kopt papot nevezett ki, aki addig a heti általános kihallgatásokon olvasta fel a pápa szavainak összefoglalóját arab nyelven. Bizonyára ő is hiteles beszámolókat nyújthatna a pápának arról – bár nyilván a pápa ennél még hitelesebb és részletes beszámolókkal rendelkezik - hogy olyan területen, ahol az iszlám kerül túlsúlyba, a kereszténység elnyomás alá esik. Miért erőszakolja mégis a milliós nagyságrendű más kultúrájú embertömegek Európába áramlását? Nem félti a Krisztus hitet? Ő az, akinek Krisztust mindenek előtt a leginkább kellene védelmeznie. Szép, ha minden menekültben Krisztust arcát látja, mivel az is van bennük: potenciálisan. És aktuálisan?
A pápa hatására „egy olasz iskola tanulói a leszboszi táborokban élő gyerekeknek pénzt küldtek, és egy levelet is írtak nekik: (…) Megígérjük, hogy mi mindenkit befogadunk, aki a városunkba érkezik. Soha nem tartjuk veszélyes ellenségnek azt, akinek más a bőre színe, más nyelvet beszél, vagy más vallást követ.” Kérdés, hogy felelősségteljes-e a következő nemzedékbe ezt elültetni. Mi garantálja, hogy aktuálisan nem a negatív erőt engedik-e be kontroll nélkül? Az elmúlt hónapok terrorcselekményei szerint semmi. Vagy ha a befogadottak mégsem a mi normáink szerint integrálódnak majd, hanem az ő normáik elterjesztésébe kezdenek, akkor majd egyszerűen megbocsájtunk nekik? Ölbe tett kézzel nézzük, ahogy tönkremegy az évszázadok alatt felépített európai érték és kereszténység? Ölbe tett kézzel a szeretet nevében feláldozzuk újra Krisztust és a Krisztus-hívőket, a megsemmisülésbe vetjük az irgalmasság jegyében? Krisztussal és híveivel ki lesz irgalmas?
A már említett Károly-díj átvételekor Ferenc pápa felvázolta, milyen Európáról álmodik az „Olyan Európáról álmodom…” kezdetű mondatokkal, melyben szerepel a szegények és más kiszolgáltatott helyzetben lévők segítése, a családgyarapítás, a becsületes élet, a jogvédelem. „Olyan Európáról álmodom, amelyről nem lehet azt mondani, hogy az emberi jogok melletti elkötelezettsége volt az utolsó utópiája.”[8] Sajnos, amiről én álmodom, mint Krisztus-követő, a pápa felsorolásából kimaradt… egy olyan Európáról álmodom, melyben a Krisztus-követők tiszta élete ragyog, akik a más vallásúakra nem kényszerítik hitüket, de rájuk sem kényszerít senki semmit. Olyan Európáról álmodom, ahol a keresztények Krisztus melletti elkötelezettsége követendő példa és hajtóerő egy igazságos társadalomban, ahol Krisztust a megújult egyház zászlajára tűzi.
Őszintén remélem, hogy a pápa jelenlegi nagy népszerűségét, melyet elért a liberális és a nem krisztusi erkölcsök szerint élők között, egyszer csak felhasználja majd arra, hogy a tiszta utat mutassa meg nekik és Krisztust ragyogja. Őszintén remélem, hogy egyszer csak megtorpan és meglátja, hogy az egyházfőnek az egyház tagjait és Krisztus tiszta tanítását kellene védelmeznie, a Krisztus-követőket mély lelkiséggel vezetnie. Ekkor tudnék igaz szívvel úgy tekinteni rá, mint Krisztus földi helytartójára.
Marton Janka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése