2016. júl. 23.

Avilai Szent Teréz írásaiból

1. Ó, én Reménységem, Atyám és Teremtőm, én igazi Uram és Testvérem! Valahányszor eszembe jut az a mondásod, hogy gyönyörűséged az emberek fiaival lenni (vö. Péld 8,31), mindig örvendez az én lelkem. Ó, Ura az égnek és a földnek, ezen kijelentésed bizalmat önt még a legnagyobb bűnös lelkébe is! Hogyan is tudsz ennyire leereszkedni? Talán nincs egyéb kellemes társaságod, Uram, hogy egy ilyen magamforma hitvány földi féregét keresed? Hiszen az a szózat, amely a keresztség alkalmával hallatszott, azt mondotta, hogy szerelmes Fiadban telik kedved (vö. Lk 3,22). Vagy talán minket egy sorba helyezel Ővele, Uram?! Ó mekkora irgalom! mekkora kegyelem, s mennyire érdemtelenek vagyunk reá! És mi, halandók mindezt képesek vagyunk elfeledni! Emlékezzél meg Istenem erről a mi nagy nyomorúságunkról és tekintsd gyöngeségünket, mert hiszen Te mindentudó vagy.

2. Ó, én lelkem, gondold csak meg, hogy mekkora gyönyörűséget talál az Atyaisten a Fiúistennek és a Fiúisten az Atyaistennek megismerésében, és mennyire szeretik egymást; hogy mekkora lángoló szeretettel egyesül velük a Szentlélek; hogy közülük egy sem hagyhatja abba ezt a szeretet és megismerést, mert hiszen egy a lényegük. Ezek a felséges Személyek tehát ismerik egymást, szeretik egymást, és gyönyörűséget találnak egymás társaságában. De hát akkor ugyan mi szükség van az én szeretetemre? Miért kívánod azt, Istenem? Mi hasznod van belőle? Ó áldott légy! Áldott légy mindörökké én Istenem! Dicsérjenek vég nélkül az összes teremtmények azért, mert vég nem létezik benned!
AVILAI SZENT TERÉZ: A LÉLEK FOHÁSZAI ISTENHEZ

Nincsenek megjegyzések: