Bármilyen megpróbáltatás jutna ki neki, ne engedje, hogy sorsa és tettei nyugtalanítsák. Ha azonban egyik vagy másik tevékenysége mégis felkavarná belső békéjét, lássa be, hogy lelke híjával van valami alapvetőnek, s hogy a cselekedetei helytelenek voltak és nem Istenre irányultak. Mikor az ember felismeri, hogy cselekedeteinek nem Isten volt az egyedüli indítéka és mozgatórugója, hanem szándékába mindenféle idegen törekvések, járulékos szempontok és hátsó gondolatok keveredtek, akkor az éppen olyan, mintha valakinek egy nyílvessző lenne a testében, és neki azzal kellene továbbszaladnia. Való igaz: a testbe fúródott nyilat nem lehet fájdalom nélkül eltávolítani; de ha az ember ettől való félelmében testében hagyja, akkor a seb előbb-utóbb begyullad, s így a nyílveszsző még nagyobb fájdalmat fog okozni. A nyílnak ugyanis nem ott a helye, s így a test azon a ponton gyulladásba jön, hogy kivesse magából az idegen anyagot.
A szellem dolgaival sincs ez másképpen. Ha van valami az emberben, aminek nem Isten az egyedüli forrása és ami nem egyedül Őreá irányul, annak nincs helye a lélekben. Ha nem meri vállalni az első fájdalmat, és nem igyekszik megszabadulni kiváltó okától, az ebből következő fájdalom sokkal nagyobb lesz; és akkor aztán egyre csak jönnek a bajok, egyik a másik után, míg végül aztán az ember szánalmasabb helyzetbe kerül, mint amit egyáltalán elképzelhet. Mert tudjátok meg, hogy az ember lelkületének szabadnak és üresnek kell lennie, egyedül Őfelé kell irányulnia, másfelé egy általán nem.
Johannes Tauler 27. szentbeszéd (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése