Uram, most ismét nem az Aisne-megyei erdőkben vagyok, hanem Ázsia sztyeppéin. Itt sem találok bort és kenyeret. Oltárom sincs. Ezért a szimbólumok fölé emelkedem, a Valóság puszta fenségébe, s én, a Te papod, az egész Föld oltárán ajánlom fel Neked a Világ munkáját és verítékét.
Ott, messze Keleten végigfutott a felkelő Nap első sugárcsíkja. Tovahömpölygő tűzszőnyege alatt ismét ébredez a Föld élő színe, végigborzong és újra kezdi gigászi küszködését. Istenem, ide teszem kehelytányérkámra azt a termést, amely ettől az új erőfeszítéstől várható. Kelyhembe öntöm minden gyümölcs borát, melyet ma kipréselnek az emberek.
Kelyhem és tányérkám: lelkem mélye. Szélesre tárul minden erő felé, ami csak mindjárt felszállni kezd a Földkerekség minden pontjáról és a Lélek felé futva összpontosul. – Hadd gondoljak hát mindazokra, legyen most titokzatosan jelen minden ember, akit új hajnalra ébreszt a Nap.
Uram, egyenként jelennek meg azok, akiket szeretek: Te adtad őket életem természetes támaszául és varázsául. Sorba veszem annak a másik kedves családnak tagjait is, melyet oly sokféle elemből lassacskán gyűjtött körém a barátság, a tudományos kutatómunka és a szellemi alkotás rokonsága. S bár elmosódottabban, de kivétel nélkül felidézem azokat is, akiknek névtelen sokasága az élők megszámlálhatatlan tömege: akik körülöttem élnek; értem fáradoznak, pedig nem is ismerem őket; jönnek és tovatűnnek. De főleg azokra gondolok, akik – igaz úton vagy tévelyegve – ott dolgoznak az irodákban, laboratóriumokban, gyárakban, hisznek a Világ haladásában és ma is szenvedélyes odaadással fogják kutatni a fényt.
Akarom, hogy lényem e percben együtt rezdüljön ennek a gomolygó – zavaros, vagy tisztuló – tömegnek mély morajával. Óriási nagysága elképesztő. Benne akarok úszni ebben az emberi Óceánban, melynek lassú és egyhangú hullámzása megzavarja még a leghívőbb lelket is. Mindazt, ami e nap folyamán növekedni fog a Világban és mindazt, ami megfogyatkozik, még az elhalókat is, össze akarom gyűjteni magamba; hogy Neked nyújtsam át. Íme, Uram, áldozatom anyaga. Csak ez tetszhet Teneked. Hajdanában az első kalászokat és a nyájak zsenge fiataljait hordták templomodba. Igazában olyan áldozati adományt kívánsz, éhséged csillapítására és szomjad enyhítésére mindennap csak azt áhítod titokzatosan, ami már az egyetemes alakulással tovasodródó Világ növekedése.
Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon. Bizony tudom, hogy ez a kenyér – a mi fáradozásunk – önmagában csak vég nélküli szertebomlás. S jaj, ez a bor – fájdalmaink – egymagában még csak szétmaró ital. De biztosan tudom, mert érzem, hogy ennek az alaktalan tömegnek szíve mélyébe oltottad azt az ellenállhatatlan és megszentelő vágyat, amely mindnyájunkat – a gonoszt, meg a hívőt is – egyaránt kiáltani késztet: „Uram, tégy minket eggyé!”
Istenem, minthogy szentjeid lelki buzgósága és liliom-tisztasága helyett legyőzhetetlen rokonszenvet adtál nekem mindaz iránt, ami mozdul a sötét anyagban; s mert látom, hogy gyógyíthatatlanul és sokkal inkább a Föld fia vagyok, mint az Ég gyermeke, ezért ma reggel gondolatban felmegyek a magas hegyekbe. Földanyám reményei és nyomorúságai fekszenek vállamon. S ott fent, papságom erejével, melyet – tudom – csak Néked köszönhetek, mindarra, ami az emberi Testben születni vagy elhalni készül a felvirradó Nap alatt, lehívom a Tüze.
Teilhard de Chardin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése