S.O.S. a mai egyházért - Henri Boulad SJ atya levele XVI. Benedek pápához

A „Vagues d,Esperances” (A remény hullámai) című francia folyóirat, a JONAS reformcsoport orgánuma tette közzé 2010. februári számában az egyiptomi jezsuita atya, Henri Boulad XVI. Benedek pápához írt 2007. júliusi levelét. Henri Boulad, aki 1931-ben Alexandriában született, Libanonban teológiát, Franciaországban filozófiát és az Egyesült Államokban pszichológiát tanult. 1950-ben lépett a jezsuita rendbe.

Szentatyám!

Veszem magamnak a bátorságot, hogy közvetlenül forduljak Önhöz, mert vérzik a szívem, amikor látom, hogy egyházunk közel áll ahhoz, hogy szakadékba zuhanjon. Bocsássa meg egészen gyerekes őszinteségemet, amire engem egyrészt „Isten gyermekeinek szabadsága” kötelez, melyre Szent Pál apostol szólított fel bennünket, másrészt az a szenvedélyes szeretet, amelyet az egyház iránt érzek. Kérem, bocsássa meg a levél riasztó hangvételét is, mert azt hiszem, hogy „öt perccel 24 óra előtt vagyunk”, és a helyzet olyan, hogy nem lehet tovább várni.

Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam. Melkita rítusú egyiptomi-libanoni jezsuita vagyok, és hamarosan betöltöm a 76. évemet. Három éve a kairói jezsuita kollégium rektora vagyok, miután előzőleg a következő feladatokat kellett ellátnom: az alexandriai jezsuiták elöljárója, az egyiptomi jezsuiták regionális elöljárója, kairói teológiaprofesszor, az egyiptomi Caritas igazgatója és a közel-keleti és észak-afrikai Caritas Internationalis alelnöke. Nagyon jól ismerem az egyiptomi katolikus hierarchiát, minthogy több évig az összejöveteleiken mint az egyiptomi rendfőnökök elnöke vettem részt. Nagyon személyes kapcsolataim vannak a hierarchia mindegyik tagjával, néhány közülük volt tanítványaim. III. Senuda pápát (kopt ortodox pátriárkát) személyesen ismerem, és viszonylag rendszeresen találkozom vele.

Ami az európai katolikus hierarchiát illeti, többször volt alkalmam egyes tagjaival személyesen találkozni, így König, Schönborn, Daneels bíborosokkal, Kothgasser érsekkel, Kapellari és Küng megyés püspökökkel, más ausztriai és európai püspökökkel. Ezekre a találkozókra évi előadókörútjaimon került sor Európa különböző országaiban, Ausztriában, Németországban, Svájcban, Magyarországon, Franciaországban, Belgiumban…Ezeknek az utazásoknak a során nagyon különböző közönséget kell megszólítanom, mint ahogy különböző médiumokban is szerepelek (újságok, rádió, televízió). Ugyanezt teszem Egyiptomban és a Közel-Keleten is.

Négy földrész mintegy 50 országában jártam, és mintegy 30 könyvet publikáltam 15 nyelven, főként franciául, arabul, magyarul és németül. 13 könyvemből német nyelven talán olvasta Ön az „Isten fiai, Isten leányai” címűt, amelyet Ön barátjától, a bajorországi Erich Fink atyától kapott.

Nem azért mondom ezt, hogy büszkélkedjek, hanem azt akarom ezzel kifejezni, hogy a szavaim az egyetemes egyház és annak mai, 2007. évi helyzete valódi ismeretén alapulnak.

Most rátérek ennek a levélnek a tárgyára, és ebben igyekszem lehetőleg rövid, világos és objektív lenni. Először is néhány megállapítás, amelyek egyáltalán nem merítik ki a témát:

-A vallásgyakorlás folyamatosan visszaesik. Az európai és kanadai templomokat már csak időskorúak látogatják egyre csökkenő számban, akik hamarosan teljesen el fognak tűnni. Akkor pedig nem marad más hátra, mint ezeket a templomokat bezárni, vagy múzeumokká, mecsetekké, klubokká, városi könytárokká átalakítani, ahogy ez már meg is történik. Csodálkozom azon, hogy sok templomot mostanában teljesen felújítanak, és nagy költséggel korszerűsítenek, azzal a szándékkal, hogy ezáltal híveket nyerjenek. De ez az exodust nem fogja megállítani.

- A papi szemináriumok és noviciátusok ugyanebben a ritmusban ürülnek ki, a hivatások száma meredeken zuhan. A jövő inkább komor, és az ember azt kérdezi, ki fog a papok helyébe lépni? Az európai plébániákat jelenleg ázsiai és afrikai papok veszik át.

- Sok pap elhagyja hivatását, az a kisszámú pap pedig, aki még kitart – gyakran már a nyugdíjkorhatáron túl – kénytelen több plébániát ellátni, sietve és adminisztratív módon. Sokan közülük, mind Európában, mind a harmadik világban, vadházasságban élnek, híveik szeme láttára, akik ezt gyakran elfogadják, és püspökeik tudtával, akik ez ellen semmit sem tudnak tenni, tekintettel a paphiányra.

- Az egyház nyelve túlhaladott, anakronisztikus, unalmas, állandóan ismétlődik, moralizál, és teljesen időszerűtlen. Egyáltalán nem arról van szó, hogy hagyni kell sodortatni magukat az áramlattal, és demagóggá válni, mert az evangélium üzenetét a maga kihívó botrányosságában kell bemutatni. Amire igazán szükség van, az az „új evangelizáció”, amelyre II. János Pál pápa hívott fel bennünket. Ez azonban éppen ellentétes azzal, amit sokan gondolnak, semmiképpen sem a régi, ma már nem vonzó tartalmak ismételgetését jelenti, hanem megújulást, új nyelvet, amely a hitet találóan és a ma embere számára jelentőségteljesen mutatja be.

- Ezt csak a teológia és a katekézis mélyreható megújításával lehet megcsinálni, amelyeket az alapoktól kezdve újra kell gondolni és fogalmazni. Egy német szerzetes pap, akivel nemrég találkoztam, azt mondta nekem, hogy a „misztika” szó egyetlen egyszer sem fordul elő az új katekizmusban. Ez mélyen megdöbbentett engem. Azt kell megállapítanunk, hogy a hitünk nagyon elvont, dogmatikus, kevéssé érinti meg a szívet és a testet.

- Ennek következtében számos hívő az ázsiai vallásokhoz, a szektákhoz, a New Age-hez, az evangéliumi egyházakhoz, az okkultizmushoz és egyebekhez fordulnak. Ezen nincs mit csodálkozni. Máshol keresik azt a lelki táplálékot, amit nálunk nem találnak, mert az a benyomásuk, hogy kenyér helyett köveket adunk nekik. A keresztény hit, amely valaha értelmet adott az ember életének, mára rejtvény, egy lezárt múlt maradványa lett.

- Az erkölcs és etika területén a tanítóhivatal dokumentumai unásig ismételgetik az olyan témákat, mint a házasság, fogamzásgátlás, magzatelhajtás, eutanázia, homoszexualitás, cölibátus, elváltak újraházasodása stb., ami már senkit sem érdekel, és legfeljebb csak egy fáradt mosolyt és közömbösséget vált ki. Mindezek a morális és pasztorális problémák többet érdemelnek, mint cáfolhatatlan magyarázatokat. Pasztorális, szociológiai, pszichológiai, humán megközelítést igényelnek…egy, az evangéliumhoz jobban illő vonalon.

- A katolikus egyház, mely évszázadokon át Európa nagy nevelője volt, úgy látszik, elfelejtette, hogy ez az Európa nagykorú, érett lett. A mi felnőtt Európánk elutasítja, hogy kiskorúként kezeljék. Egy Mater et Magistra szerepben fellépő egyház paternalista stílusa végleg meghaladott, és ma már nem vonzó. A mi keresztényeink megtanultak önállóan gondolkodni, és nem nyelnek le mindent, amit eléjük tesznek.

- A korábbi katolikus nemzetek – Franciaország, „az egyház legidősebb leánya” vagy az ultrakatolikus francia ajkú kanadai Quebec – 180 fokos fordulatot tettek, ateizmusba, antiklerikalizmusba, agnoszticizmusba és közömbösségbe süllyedtek. Más európai országokban ez most van folyamatban. Megállapíthatjuk, hogy minél erősebben „anyáskodott” az egyház egy nép fölött a múltban, annál hevesebb az utóbbi ellene forduló reakciója.

- Nyugtalanítóan visszaesett a párbeszéd más egyházakkal és vallásokkal. A fél évszázaddal ezelőtt elért haladást ma megkérdőjelezik.

Az egyház kétféle választ ad ezekre a nyomasztó megállapításokra:

-         Megpróbálja minimalizálni a szituáció súlyát, és azzal vigasztalni magát, hogy őskonzervatív szárnyában és a harmadik világon bizonyos megújulás tapasztalható.

-         Istenbe helyezi bizalmát, aki őt húsz évszázadon keresztül megtartotta, és képes ugyanúgy segíteni neki ennek az új válságnak a leküzdésében, ahogyan azt a korábbiaknál is tette. Hiszen az egyház megkapta az örök élet ígéretét!

Én erre a következőképpen válaszolok:

-         Nem a múltra támaszkodva, annak törmelékeit összegyűjtve fogjuk megoldani a ma és a holnap problémáit.

-         A harmadik világ látszólagos vitalitása csalóka. Minden valószínűség szerint ezek a fiatal egyházak előbb-utóbb meg fogják tapasztalni ugyanazt a válságot, amelybe a régi európai kereszténység esett bele.

-         A korszerűség megkerülhetetlen, és az egyház azért került ilyen válságba, mert ezt elfelejtette. A II. vatikáni zsinat megpróbálta behozni a négy évszázados lemaradást, de az embernek mégis az a benyomása, hogy az egyház az akkor megnyitott ajtókat lassan ismét becsukja, és megpróbál inkább a tridenti és az 1. vatikáni zsinathoz alkalmazkodni, mint a 2.-hoz. Emlékezzünk II. János Pál pápa többször ismételt figyelmeztetésére: a 2. vatikánumnak nincs alternatívája!

-         Meddig folytatjuk a struccpolitikát, és meddig dugjuk a homokba a fejünket? Meddig vonakodunk a tényekkel szembenézni? Meddig akarjuk a homlokzatot őrizni, amely már senkit sem téveszt meg? Meddig zárkózunk el minden kritika elől, ahelyett hogy bennük a megújulás egyik esélyét látnánk? Meddig fogjuk sohanapjára halasztani a reformot, amely már az ajtón kopogtat, és amelyet olyan régóta nem engedünk be?

-         Az egyház csak akkor teljesítheti megbízatását, hogy a világ világossága, a föld sója és élesztő legyen, ha határozottan előre néz és nem hátra. De sajnos azt kell megállapítanunk, hogy míg évszázadokig élen járt, ma korunk mögött kullog.

-         Megismétlem, amit levelem elején mondtam: „Öt perccel 24 óra előtt vagyunk”. A történelem nem vár, különösen nem a mi felgyorsult korunkban.

-         Minden gazdasági vállalkozás, amely deficites vagy diszfunkciót mutat, azonnal szakértőkhöz fordul, igyekszik összeszedni magát, és minden erejét a válság leküzdésére mozgósítja.

-         Miért nem tesz az egyház ugyanígy? Miért nem mozgósítja minden élő erejét egy radikális aggiornamento érdekében? Miért?

-         Lustaság, gyávaság, büszkeség, a fantázia és a kreativitás hiánya, bűntudatos kvietizmus abban a reményben, hogy az Úr majd intézkedik, és  hogy az egyház látott már hasonlókat a múltban?

-         Krisztus arra figyelmeztet bennünket az evangéliumban: „A sötétség fiai sokkal ügyesebbek az ő dolgaikban, mint a világosság fiai…”

Mit tegyünk?

A mai egyháznak kötelezően és azonnal háromszoros reformra van szüksége:

- Egy teológiai és katekétikai reformra, hogy újragondoljuk hitünket és azt korszerűen újrafogalmazzuk. Egy olyan hit, amely már semmit sem jelent, amely az emberi életnek nem ad értelmet, üres díszlet, fölösleges szuperstruktúra, amely összeomlik – ami ma meg is történik.

- Pasztorális reform, hogy a meghaladott struktúrákat az alapoktól újra megfogalmazzuk.

- Spirituális reform, hogy a misztikát új életre keltsük, és a szentségeket újraértelmezzük, egzisztenciális értelmet adjunk nekik, és az életünkbe bevonjuk. Ehhez sok mondanivalóm lenne.

Az egyház ma túlságosan hivatalos, hivataloskodó. Az az ember benyomása, hogy az intézmény megfojtja a karizmát, és hogy végül csak a külső stabilitás, a tiszteletre méltó felszín, a homlokzat számít. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy egy napon Jézus úgy fog velünk bánni, mint a „fehérre meszelt sírokkal” (Mt 23, 27)?

Végezetül javaslom egy általános szinódus összehívását a világegyház szintjén, amelyen minden keresztény részt vehetne – katolikusok és más keresztények – hogy őszintén és világosan megvizsgálják a fenti és minden más javaslatot. Egy ilyen szinódus, amely három évig tartana, egy általános gyűléssel zárulna – kerüljük a „zsinat” fogalmat -, amely összegzi az eredményeket, és azokból következtetéseket von le.

Szentatyám, levelemet azzal a kéréssel zárom, hogy bocsásson meg őszinteségemért és merészségemért, és kérem az Ön atyai áldását. Engedje meg, hogy elmondjam még, hogy ezeket a napokat Önnel töltöm, a Názáreti Jézus című könyvének köszönhetően, amely lelki olvasmányaim és napi meditációim tárgya.

Őszinte szövetséggel az Úrban

Graz, 2007. július 18.

P. Henri Boulad