Idézet mára - Az élő vízről

Prohászka Ottokár
Élő vizek forrása
(részlet)

8. Az élet és szeretet dala.

Nem elég, hogy vagyunk, élnünk is kell. Puszta léte van a holt kőnek is. Az ember rokonsága Istennel, hasonlatossága Istenhez még a természetes vonatkozásokban sem szorítkozik a puszta létnek alsóbbrendű fokára, hanem a tudatos tettre való képességben áll. A tudatos tett szellemi lényünktől létünk egyszerű tudomásulvételénél többet követel. Benne lelkiéletünk nem csupán állapotszerűségekre irányul, mint ezt az ázsiai szellem diktálja. Passzívnak lenni szellemi értelemben annyi, mint valójában nem élni. Élni itt valami gyökeresen mást jelent. Isten ,,actus purus'', a lényeges, szakadatlan tett. Ha a mi Urunk és Megváltónk ázsiai szellemben szólana, így beszélne: ,,Aki bennem hisz, annak lelke tisztavízű ciszternához fog hasonlítani, melyben a mennybolt kékje és fellegei s a vizet merítő rabszolgák arcai tükröződnek''. Jézus azonban nem így beszél. ,,Aki bennem hisz -- mondja --, abból élő vizek forrásai erednek.'' Élő vizeké, melyek a lélek mélyéből örökké újan csobognak elő, tehát nem álló vizeké és nem állott vizeké. Ebben az esetben a belső életet nem meríti ki a visszapillantás a múltra, hanem egyre újonnan adódó, mindig jelenvaló gondolkozás, érzés, akarás hullámzik benne. Éppen ez a szépsége és ereje. Ma kell hinni, ma remélni és szeretni, ha azt akarjuk, hogy miénk legyen az élet. Hit, remény, szeretet ne csupán mint állapot legyen a lélekben, ne is mint emlékezés tegnapi hitekre, tegnapi reményekre. Nem, ma akarunk az Úrban örvendezni, őt szeretni, ma akarunk az élő vizek forrásából meríteni. Ma világítson Krisztus arca elénk, ma törjenek elő a vonzalom lángjai szívünkből, ma ver ez a szív, ma éljen, ma szeressen... Ez tényleges, személyes, öntudatos élet, nem pedig lenyomata annak, ami tegnap volt és ma már nincsen. Ez eleven kapcsolat Istennel hitben és szeretetben szívünk minden dobbanásán át. Ezek az aktusok a lélek legigazibb és legértékesebb tevékenységei, ez a létünket emelő szellemi hullámverés. Ez az áradás vigyen engem, ebből a vízből iszom, ebből akarom édes, gyönyörűséges üdülésemet.

Mit tartanánk olyan emberekről, akik kiszáradt nyelvvel, a szomjanhalás küszöbén, hűs forrás partjánál üldögélnének, ott szomjúságról és vízről beszélgetnének, de nem inna senki sem. Testvéreim, ne kérdezzétek, hány ilyen eszelőst tudna felmutatni az élet. E szomorú alakokkal szemben csak azt akarom hangsúlyozni, hogy vannak a szellemi életnek funkciói, melyekből a lélek gyógyulása, jóléte, frissesége fakad. Ezek források, és nem arravalók, hogy disszertáljunk róluk, hanem arra, hogy igyunk belőlük. Aki szomjas, annak víz kell, nem szóbeszéd. Szellemi létünknek szépségre és erőre való törekvésében ne feledjük a forrásokat. Inni belőlük annyit tesz, mint az élő és belénk sugárzó isteni lélek funkcióival eleven kapcsolatba lépni, ezzel a természetfölötti életet magunk számára valósággá tenni. Hitünk eleven érzésével beleolvadni annak valóságába, reményünk erős édes biztosságával merülni el annak ígéreteibe, szeretetünk mindig aktív és aktuális tényeivel ötvöződni bele abba a folytonosan tevékeny odaadásba, mely Isten kiáradása a világra. Más szóval: öntudatosan kell élnünk, a hitnek, a szeretetnek tudatos aktusait kell végeznünk, tudatos viszonyban kell Istenhez lennünk, tudatosan és tevékenyen akarat-odaadással kell benne megnyugodnunk.

[...]